Képviselőházi napló, 1881. VI. kötet • 1882. május 23–junius 10.

Ülésnapok - 1881-112

112. orstógos filé* május 26- 1882. 99 ságügyminieter ur, Hegedűs t, barátom és ezen oldalnak több szónoka kifejtett, lehetetlen volna nekem e tárgyat újból előadnom a nélkül, hogy ismétlésekbe ne bocsátkoznám. Előadásomnak súlypontját tehát egyedül és kizárólag a politikának kérdésére fogom fektetni. Mióta e házban az ország ügyei megbeszélteinek, azt hiszem, alig fordult elő vita, melyben a pártok véleményei oly élesen törtek volna egymásra, mint épen ezen kérdésben. S én azt hiszem t. ház, hogy nem csalódom, ha ezen éles ellentétet nem származtatom csupán az egyéni vélemények eltéréséből, hanem hogy itt az eltérést sokkal mélyebben keresem és keresem különösen abban, hogy Magyarországnak 1867 óta új politikai szerkezete van. Ezen új politikai szerkezet új feladatokat, új czélokat tűz a nemzet elé; azonban minden új szervezetnél megtörténik — mert a természetben nincs ugrás — hogy annak feladatait is sokan a régmúlt idők hagyományai szerint ítélik meg. Magyarországnak a mohácsi vésztől a kiegyezésig nem volt külügyi politikája és minden törekvés egyedül oda irányult, hogy belügyeinkre nézve nyerjük vissza a nemzetnek önállóságát, szabadságát és rendelkezési jogát. Nagyon természetes tehát t. ház, hogy midőn a belügyek felett való rendelkezéssel egyszersmind befolyást nyertünk a külügyekre és új feladatok állottak előttünk, melyek súlyosak és terhesek: akkor azok, a kik ezen politikát ellenzik, a leghevesebben támadják meg azt és raég talán azok is, kik e politikát helyeslik, sokszor csak nehéz szívvel hozzák meg annak a kivánt áldozatot. Magyarázata a dolognak az, hogy a mi érintkezésünk volt ezelőtt a külfölddel, az alig volt egyéb, mint hogy szövetségest és segélyt keressünk Ausztria ellen; és az, hogy egyik csalódás a másikat érte, hogy fásultsággal és közönynyel tekintettünk a külügyi kérdésekre és elvesztettük érdeklődésünket azok iránt, elvesztettük nemzeti traditiónk fonalát. A kiegyezéssel azonban t. ház, nemcsak jogokat, de kötelességeket is vettünk magunkra és ezen kötelességek elől el nem zárkózhatunk, habár azok terheseknek mutatkoznak is. Lehet ugyan mondani, hogy e monarchiának külügyi érdekei nem képezik Magyarországnak érdekeit, hogy azok pusztán Ausztria érdekei ; de én azt hiszem t. ház, hogy ez tévedés, mely abban gyökerezik, hogy Ausztria, a régi centralisticus, absolutisticus Austria ma már nem létezik többé. (Ellenmondások a szélső' baloldalon. Igaz! Ugy van! a jobbfelöl) Ennek helyében keletkezett egy új hatalom, az osztrák-magyar monarchia, melynek külügyi czéljai és érdekei megszabásánál Magyarországnak csak oly befolyása van, mint Ausztriának, (Zajos ellenmondás a szélső baloldalon. Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) Hogy azon külügyi politika, melyet e monarchia követ, egyszersmind Magyarország érdekeinek szem előtt tartásával követtetik, erre nézve t. ház, nem akarok arra hivatkozni, hogy e külügyi politikát magyar államférfiak inaugurálták, mert bármily nagy tisztelettel viseltessem is azon nagy államférfiak iránt, nem tartok senkit csalhatatlannak. De hivatkozom egy másik körülményre, hivatkozom arra, hogy ezen monarchiában ma lényegesen változtak a viszonyok, hogy ezen monarchia ma szakított minden aspiratióval a nyugatra nézve és ma külügyeink egész súlypontja a keletre van fektetve. E szakítás a nyugattal t. ház, és a monarchia súlypontjának áthelyezésével keletre, mindez nem pillanat, ez hosszú századoknak lassú, de következetes munkája volt, nem olyan, mely egyéni szeszélytői függne, melyen egyéni akarat változtathatna. (Helyeslés jobbfelöl.) Három nagy körülmény idézte elő ezen átalakulást a századok lassú folyamán. Az első az volt, hogy a Habsburg-háznak spanyol ága kihalt és ezzel elvesztek a spanyol birtokok; a másik az volt, hogy a török birodalom meggyengült és háttérbe szorult; a harmadik, mindezeknél fontosabb, az volt, hogy Németországban egy állam, a mely eddig harmadrendű szerepet vitt, lassankint elsőrendű szerepre vergődött és utóbb megalapította a németbirodalmi egységet. E hosszú processus eredménye az, hogy ma a monarchia súlypontja keleten fekszik és attól az időtől fogva, mikor Törökország meggyengült, alig volt e<xy nevezetesebb osztrák államférfiú Szavojai Eugentől ezen század elejéig, a ki keletre ne igyekezett volna terjeszteni a monarchiát. Az igaz, hogy ugyanakkor nem tudott lemondani a régi Ausztria a nyugatra való aspiratiókról, mindannak daczára, hogy e század elején, a mint ezt tegnap ezen oldalról egy t. képviselő ur felemlítette, komolyan kérdésbe jött, hogy a monarchia keletre, illetőleg Budára fektesse súlypontját. Azonban mikor I. Napóleon császár leveretett, újabban teljes erőből föléledtek azon aspiratiók, a melyek a régi Ausztriát nyugat felé vezették és akkor inauguráltatott egy politika, a melynek képviselője Metternich herczeg volt, a mely politika lemondott egészben a keletről, csakhogy nyugatra vezesse vissza a monarchiát és elfoglalja azon positiót, a melyet ott elvesztett. Ezen politika volt az, a melynek jelszava a török birodalom integritásának fentartása volt, azon jelszó, a mit ma sokan magyar nemzeti politikának tartanak. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Mire vezetett e politika? Arra, hogy Ausztria csakugyan ismét nyugati hatalommá lett és oly külügyi politikát volt kénytelen követni, 13*