Képviselőházi napló, 1881. V. kötet • 1882. márczius 29–május 22.

Ülésnapok - 1881-107

íés májns 20, 1882. 340 W7. országos fii akarom vitatni, ámbár megvan ez iránt saját nézetem, hogy ezen két felfogás közt, melyek egyike az occupatió tényét itéli el, másika a későbbi politikát itéli el, melyik az igaz. Csak egyet akarok constatálni s ez az, hogy a controversia mikénti eldőlése lehet igen érdekes kérdés gr. Andrásy Gyula és Szlávy József között, de annak akár igy, akár amúgy való megoldása egy embert semmiesetre sem menthet fel, t. i. a ministerelnök urat; mert a ministerelnök ur a külügyek vezetésére gyakorolt és gyakorlandó hivatalos befolyásánál fogva az oecupatiónak kezdeményezéséért is felelős, az 1880. évi VI. t.-cz. értelmében pedig az ott folytatott administratió irányának megállapításáért is felelős. (Élénk helyeslés a hal- és szélső baloldalon.) Meglehet tehát, t. ház, hogy a ministerelnök urnak hallgatása (Halljuk!) a jelenlegi kérdés politikai momentumai tekintetében csupán annak kifejezése, hogy ez őt nem érdekli, akár igy, akár amúgy ítéltessék az meg; mert abból ő reá nézve felmentő ítéletet a mondottak szerint sehogy sem vonhatói le. De én azt hiszem t. ház, hogy az ország megkövetelheti azt, hogy a kormány feje ne ily subjectiv, akár érdeklődési, akár közömbösségi momentumok által vezéreltesse magát, hanem vezéreltesse magát egyenesen és kizárólag magának a helyzetnek követelményei által. A helyzet pedig azon momentumokon kivül, melyeket előbb említettem, sok olyat tartalmaz, a mi paranesolóvá teszi azt, hogy a magyar kormány czéljai iránt az occupatió továbbvitelére és annak mikénti módozataira nézve az ország tisztában legyen. Hisz, t. ház, az egész occupationális politikának főbűne szerintem magában a conventióban rejlik ugyan, de ezen fő hibája mellett párhuzamosan még az is vonal, hogy a kivitelben soha, legalább felismerhetőleg valami határozott és egyöntetű politikai eszme nem találtatott, hanem oscillált a legellentétesebb és legkülönbözőbb politikai felfogások és irányzatok közt. Az occupatiót fegyveres erővel hajtják végre, azután kötnek egy conventiót a török szultánnal, a mely annak souverain jogait örökre biztosítja, legalább addig, mig ő maga azokról le nem mond. Miután ez a conventio megköttetett, továbbfolytatnak oly politikát, a melynek, ha egyátalán valami értelme van, az semmi más, mint az annexióra való törekvés, (Ugy van a baloldalon.) De ez nem az egyetlen ellenmondás, ä melyben a boszniai politika mozog; vannak még más, tisztán azon tartományok beligazgatására vonatkozó ellenmondások is. A kérdésnek megmozgatását kezdik az agrar-kérdés napirendre tételével. A ki ebben kételkedik, legyen szives elolvasni azt a hires reformjegyzékét a mi külügyi hivatalunknak, a melylyel Európa beleavatkozása a keleti ügyekbe kezdetét veszi. Ez természetesen bizonyos reményeket ébreszt az ottani lakosságnál. Az elfoglalás megtörténik; az elfoglalás czéljául és maximájául — mi legalább ugy hallottuk azt a közös pénzügyministertol — az agrárkérdés immobilizálása, a birtokviszonyok fentartása tűzetik ki. Én, közbevetőleg legyen mondva, sem az egyiket, sem a másikat helyesnek, vagy helytelennek ez alkalommal nem mondom, csak azt akarom kimutatni, hogy felváltva hol az egyik, hol a másik irányzat lépett előtérbe és igy előállott az, a mi mindenesetre helytelen : inconsequens, önmagával ellenmondásban álló, oscilláló politika. De nemcsak egymásután következtek ellentétek az azon tartományok ügyeinek vezetésére irányzott tevékenységben; egyidejűleg egymás mellett küzdenek a legeltérőbb, a legellentétesebb irányzatok. A mi kormánymik hivatalos nyilatkozataiban a occupatió czéljának a délszláv mozgalomnak fékezését mondja és ennek megfelelni látszik a másik irányzat, melyet előbb említettem, t. i. a birtokviszonyok fentartása, a muzulmán elemnek kímélése. Egyidejűleg ugy a kormányzatnak alárendeltebb közegei és katonai közegek, nyíltan az ezzel ellenkező irányzatot állítják az occupatió czéljának és a délszláv mozgalom előmozdítását és abban az osztrákmagyar monarchiának vezérhatalommá átalakítását tűzik ki jelszóul és ez irányban gyakorolnak erkölcsi befolyást az ottani népségre. Már most t. ház, lehetséges e komoly és átgondolt államférfiúi politikának tekinteni azt, mely ha már valamit tesz, legyen az helyes vagy helytelen, annak, hogy hogyan akarja tenni, annak, hogy mi czélra akarja tenni, oly kevéssé látszik tudomásában leani, hogy actiójában egymásután közvetlenül és egymás mellett ily ellentétes irányzatok léteznek? Hogy melyik fog győzni ezen ellentétes irányzatok közül, arra nézve hozzávetőleg megmondhatom nézetemet. A dolog természete szerint, ha az occupatió fentartatik és tovább folytattatik, utat fog magának törni az a felfogás, mely az occupatió czéljául a délszláv — nem mondom — emancipátiót, de a délszláv uralmi monopólium megállapítását a Balkán félszigeten tűzi ki. Es hogy ez igy lesz, azt nemcsak a dolog természete indokolja és az eddigi előzményeknek önkéntes folyományát képező irányzat; de indokolja az a jelenség is, a melynek e házban a jelen vita folyamában tanúi voltunk. Nagyon fejlődtek és nagyon megértek a dolgok már ebben az irányban. Midőn pl. Dárday Sándor képviselő ur, a ki a kormánypárthoz tartozik, a kormányt azért hibáztatja, hogy nem léptünk a muzulmán birtokosok expropriálásának, kitelepítésének terére; midőn Jókai Mór képviselő ur