Képviselőházi napló, 1881. IV. kötet • 1882. márczius 3–márczius 28.
Ülésnapok - 1881-82
274 82 országos illés márezins 22. 1882. gárháborúban vívták ki és helyesen figyelmeztették a congressus többségét, hogy ez mélyen sértené a legyőzöttek érzelmét, a kik utóvégre is ugyanazon zászló alatt kénytelenek szolgálni. A congressus mégis elrendelte. Miért? azért, hogy az Unió minden katonája magában kifejezze a haza egységét és hogy a ki a zászlóra tekint, abban lássa az osztatlan Uniót. S önök, a kik magyar törvényhozók, kik a magyar nemzet nevében cselekszenek, önök miben tüntetik fel a haza látható képét? Önök rámutatnak arra a közös hadseregre s azt mondják az ifjaknak, itt van a haza megtestesítése, rámutatnak a sárgafekete zászlóra s azt mondják, itt van a nemzeti védelem jele. (Ugy van! a szélső baloldalon) A mikor ilyeneket mondanak, vájjon elfojthat]nk-e akkor azon benyomást, hogy önök megfeledkeztek az állami lét első erkölcsi feltételéről, (ügy van! a szélső baloldalon.) És hol történik ez ? Egy oly nemzet körében, mely hires épen a maga katonai erényéről, mely történelmét olyannak tekinti, mint a hazafias önfeláldozás folytonos nyilatkozását. Hiszik-e valóban azt, hogy azt a sárgafekete zászlót és a közös hadsereget önök a nemzeti öntudattal megegyeztethetik? Elfelejtették-e m;:r a magyar történelmet is? Mert mit mond a magyar történelem ? Egy igen érdekes munka jelent meg most az akadémia kiadásában, (Halljuk! a szélső baloldalon) a magyar nemzet történelme a 18. században, ott találom azt, hogy bár a 18. század elején legfontosabb esemény volt Magyarországfelszabadítása a török uralom alól, maga a nemzet ezen eseménynek semmi fontosságot nem tulajdonított, a nép közérzületébe át nem ment, a nemzet képzeletét soha fel nem gyújtotta. S mit felel most erre a történetíró? Azt mondja, ez azért volt, mert azon hadseregben, mely Magyarországot a török hódoltság alul felszabadította, voltak u^yan magyar csapatok, sőt épen egy magyar volt az, a ki először megmászta Buda falát — gondolom Petneházy volt — de az a hadsereg mégis idegen hadsereg volt, idegen vezérek alatt állt, idegen vezéreknek engedelmeskedett. A nép soha sem lelkesült Savoyai Jenő vagy Lothringeni Károly győzelmeiért, még azon ügyet is, melyért ők harczoltak, soha sem tekintette magáénak. Mi volt. azonban, a mi a nemzet emlékezetében megmaradt? Azok a felkelő hadseregek voltak, (Ugy oan! Ugy van! a szélső baloldalon) Rákóczyról és Bercsényiről szól az ének és ezekről emlékeztek meg az alatt a hosszú idő alatt is a szatmári békekötés után, midőn teljes egyetértés és bébe uralkodott a nemzet és fejedelem közt. (Ugy van ! Ugy van! a szélső baloldalán.) Nos kérdem, mi változott meg a régi viszonyban? Mi hozta közelebb a nemzet öntu datához a közös hadsereget és a sárgafekete zászlót ? Vájjon mi a közös hadsereg? Azt mondja a honvédelmi miniater ur, hogy századokon át csatatereken és helyőrségekben összeforrt egység. Én pedig azt mondom, hogy századok óta, kezdve a Heisterektől egészen a Haynaukig, a közös hadsereg csatatereken küzdött Magyarország nemzeti léte ellen, (Ugy van! a szélső baloldalon) de még akkor is, midőn a helyőrségekben béke tanyázott, akkor is idegen érdek nek, idegen eszmének szolgált. (Ugy van! Ugy van! a szélső balon.) Vagy m 1 ' az a sárga-fekete zászló ? Midőn önök meg akarnak nyugtatni, azt mondják, hogy a sárga-fekete szín családi szín. Megengedem. He mit írhatnak hát fel akkor arra a zászlóra emlékeztetőül? Legfeljebb azokat az ismeretes szavakat: „Die Politik meiues Hauses." Mi változott meg? Talán az a nagy változás, hogy most Baross Gábor képviselő ur mint k. k. Infantcrie-Lieutenant der Reserve szolgál a hadseregben, vagy talán, hogy Hoitsy képviselőtársam mint k. k. Genie-Lieutenant szolgált a hadseregben. Az én t. barátom Hoitsy Pál nagyon csóválja fejét, ő érzette legjobban azt, hogy a közös hadseregben a nemzeti öntudatot teljességgel nem hozhatta összhangzásba katonai kötelességeivel. Vájjon megértik csak ezt a tényt? Csiky t. képviselőtársam például olyféle megjegyzést tett, hogy a közös hadseregben van ugyan testületi szellem, de hiba is volna, ha nem volna testületi szellem. Igaz, hadseregben kell lenni testületi szellemnek. De mikor ez a testületi szellem ellenkezésben van a nemzeti érzülettel, mikor az, a mi a hadsereg erkölcsi erejét képezi, összeütközésben van azzal, a mi a nemzet erkölcsi erejét képezi, ez az állami lét absurduma. Milyennek kellene lenni a testületi szellemnek természetes viszonyok közt? A testületi szellemnek természetes viszonyok közt a nemzeti büszkeség fokozásának, a nemzeti önérzet hatványozásának kell lennie. (Ugy van! a szélső balon.) Hát csak egy pillanatig is megállhatunk-e oly gondolatnál, hogy azoknál, a kik a hazát védik fegyverrel, az összetartás, a fegyelem, minden katonai erény attól van függővé téve, hogy a hazafiságot megtagadják és hogy a nemzeti közösségből kivetkőzzenek! (Elénk tetszésnyilafhozatok a szélső balon.) Ezt én a legnagyobb erkölcsi monstruositásnak tartom a nemzeti életben. Hiába adják hát önök ifjainknak azon tanácsot, hogy lépjenek tömegesen a közös hadseregbe. A mely perezben el volna érve, hogy ifjaink lelkesednek a közös hadseregéit, el volna
