Képviselőházi napló, 1881. III. kötet • 1882. február 13–rnárczius 2.

Ülésnapok - 1881-55

24 55, ormgágos fiiéi február 14, 1882a vidéki jogakadémiák kérdése. (Halljuk!) A t. minister ur, mint tudjuk a pénzügyi bizottságban felhozta, hogy ezen kérdés egy harmadik egyetem felállításával összefügg. Lánczy t. képviselő ur tegnap nem elégedett meg ezzel, felszólította a ministert, még pedig igen határozottan, hogy szüntesse meg ezen vidéki jogakadémiákat és nem egymásután, hanem egyszerre, mert. mint monda, ezen jogakadémiák nem állanak a jogi szak színvonalán, mert ezen jogakadémiák tanárai nem is képesek magokat kellőleg képezni, mert azon akadémiák mellett nincsenek meg a kellő szakkönyvtárak, melyek a tanári képzésre szükségesek és mert az ilyen szaknak az egyetemen van helye. Elismerem, hogy ebben sok igaz van, de viszont az kérdem, hogy vájjon ezen jogakadémiák önmaguk hozták-e magukat e helyzetbe ? Hiszen ennek van egy kis történelme. (Halljuk! Halljuk!) Én 1875-ben épen a közoktatási tárcza költségvetésének tárgyalásánál azon kérdést intéztem az akkori képviselőházhoz, vájjon össze tüdja-e egyeztetni az alkotmányos törvényhozás természetével azt, hogy az illető minister a törvényhozás tudta, beleegyezése és határozata nélkül egy oly fontos tanintézeti ágat mint a jogakadémiai, létesítsen és szabályozzon szabályrendeletek utján. Szavam akkor, fájdalom, visszhang nélkül hangzott el. A minister ur fölállította az akadémiákat s fölszólította a felekezeteket, hogyha a jogakadémiákat meg akarják tartani, szükséges, hogy jogakadémiájuk a szervezetnek megfeleljen. A felekezetek félretéve mindent, ekképen szervezték akadémiájukat. Hogy helyesen, vagy nem helyesen cselekedtek-e, nem vitatom. De nem sok idő múlt el, a minísier ur azt monda, hogy az akadémiák nem állanak a szükséges szinvonalon s ismét fölemelte a mértéket s a felekezetek újra szervezték akadémiájukat. Megvallom, nem helyeseltem azt, hogy a felekezetek akadémiáikat szervezték. Mert meg voltam győződve, hogy oly akadémia, mely szerveztetni megkiséreltetett s valóban szerveztetetí is, nem fog megfelelni a szükséges feladatnak a bölcsészeti szaktól elszakítva; s nem bírván az egyetemi jogi facultás minden jogával, lehet jó szakiskola s ián meg is felelhetne az eléje tűzött feladatnak, de még sem tartottam elégnek, mert azon egy pár speciális stádiumot, melyeket ez akadémiákon előadtak, nem fogadhatom el pótlásául annak, hogy azok nincsenek összeköttetésben a bölcsészeti szakkal. Már most t. ház, midőn a halálharang tigy szólván meghúzatott ez akadémiák fölött s különösen midőn Lánczy képviselő ur kívánja, hogy a minister azonnal szüntesse meg azokat, azt kérdem, vájjon olyan könnyű dolog-e a létező intézeteket csakúgy egy szóval megszüntetni, a nélkül, hogy az ott működő tanárok valahová elhelyeztessenek, vagy azok kártalanításáról gondoskodjanak. Azt hiszem, minden józan gondolkozású ember belátja, hogy ez nem olyan könnyű dolog. (Helyeslés a szélső baloldalon.) S azon vidéki jogakadémiák kérdése, a mint mondám, egy harmadik egyetem fölállításának kérdésével van eombinálva

; mert meg vagyok győződve róla, hogyha majd e kérdés előjő, a képviselőház kétszer és háromszor is meggondolja, addig, mig egyszer kimondja a harmadik egyetem létesítését, addig a mig a felsőbb oktatásnak reformja meg nem történt; mert hogy ezen reformra nagy szükeég van, azt a minister ur már a múlt országgyűlés utolsó költségvetésének tárgyalásai) ál velem szemben is elismerte, azt mondván, hogy majd lesz szerencsém e reform kérdéséhez hozzászólhatni. Bevárom tehát, hogy majd hozzászólhassak. Hogy e reformra nagy szükség van, mondom, a minister ur is érzi; de érzik azok is, kik itt fölszólaltak. Herman Ottó képviselőtársam sok keserű dolgot, de sok igazságot is elmondott. Dobránszky képviselőtársam is, mondhatom, a szegnek fejére ütött, midőn rámutatott az egyetem egyik sarkalatos bajára, a szigorú vizsgarendszerre, mely az egyetem szellemét fojtogatja. De ennek is megvan a maga történeti előzménye. Midőn 1874-ben az illető minister a szabályrendeletet kiadta a jogakadémiák, illetőleg a jogi szakok szervezésére, akkor szakítva az egyetemi traditióval, a szabad tanítás és tanulás elvével, a műveltség üdvét, mondhatni, hogy a zaklató vizsgarendszerre és koronkiut kiszolgáltatandó, egyedül üdvözítő bizonyítványokra fektette és akarva, nem akarva a sz;;kok szinvonalat egészen lesülyesztttte. Tudom én azon indokot, mely a minisztert erre vezette. 1867-tő! 1874-ig, mondhatni a legkorlátlanabb szabadsággal felemeltetett a sorompó mindazok előtt, kik olyan pályákra akartak lépni, melyekre jogi tanulmány szükséges s a legkorlátlanabb szabad tér nyilt a mag;íntamdásnak is. Mi lett a következése? Az, hogy a jogi pályán nagy összetorlódás történt s ennek utóbajait most is érezzük. (Ugy van! a szélső' baloldalon.) A t. minister ur, nem kétlem, nagyon érezte a bajt, de az orvosságot egyedül abban kereste, hogy a sorompót lehetőleg leereszsze és az akadályokat soksorozza a vizsgarendszerben s a bizonyítványok kiszolgáltatásában; ugy tett, mint az orvos, ki a beteg diagiiosisát nem bírván megállapítani, annak symptomatikus jeleit kuruzsolja és megöli a beteget. A minister ur sem tudta elérni, a mit akart, hogy a jogi pályán tanulók létszáma apasztassék, mert ha 1867-től máig vizsgáljuk, csak hullámzást és nem apadást veszünk észre. Egyet elért a t„ minister ur: hogy a hivatali vizsga szin-