Képviselőházi napló, 1881. I. kötet • 1881. szeptember 26–deczember 31.

Ülésnapok - 1881-9

46 9- ersságos ülés okíöoer 12. 1881. nem is javításra képes, elavult, a modern kormányzati rendszerrel össze nem férő, a közvagyon kezelésére nézve hátrányos. Én legelőször is azt a kétségemet vagyok bátor kifejezni: vájjon csakugyan olyan rosz-e közigazgatásunk, mint sehol másutt a civilisált országokban ? Vájjon, ha minden visszaélést, botrányt, a mi más országokban tiz esztendő alatt napvilágra jön, feljegyeznének, nem lehetne-e a világ akármelyik országára bebizonyítani, hogy a közigazgatása rósz ? A második kétségem az, hogy vájjon a választási rendszer-e ennek a bajnak az oka, ha megvan a baj valósággal? iá ha ennek a kinevezési rendszer lép a helyébe, akkor ez a baj, ha létezik csakugyan, meg lesz-e orvosolva? En erre most nem tudnék határozott választ adni. Az az ellenvetés, hogy képzett tehetség a tisztviselői hivatalra nem vállalkozhatik az állás bizonytalansága miatt, a gyakorlatban tárgytalanná válik. Jó, szorgalmatos, képzett és tiszta jellemű tisztviselőt minden választó közönség örömest választ meg újra. {Ügy van! több/elöl.) S még a preuzáczióra oly nagy tért I nyitó fővárosban sem esett meg, hogy a sokérdemű tisztviselőt, kevesebb érdemű a helyéből I kiüsse : s mig a választási rendszer mellett minden tisztviselő találkozni kénytelen időnkint a maga bírójával, a közönséggel, a ki tetteit a közvetlen közelből megítélheti : addig a rósz, hanyag vagy bűnös tisztviselő a mostani közigazgatási rendszer mellett is felelősségre vonható és elmozdítható. Fődolognak tartom én a jó közigazgatásnál a hivatalnok képesítettségének követelményét. E nélkül más rendszer mellett is ott leszünk, a hol most vagyunk : ugyanazon anyag, ha hibás, átfogja hozni a hibáit az új rendszerbe is, miután népünk nyelvktilöubsége miatt minden embert ott lehet csak közigazgatási hivatalnoknak megtenni, a hol a nép nyelvét érti s ennek folytán ismét csak a megyék fognak candidálni. A harmadik kétségem az, hogy vájjon az a vád, mely általáuosittatik a mostani közigazgatás ellen, miszerint az a közvagyon s különösen az árvapénztárak kezelésénél megbízhatatlan, el fog-e enyészni, ha nem választott tisztviselők lesznek ? j Nem törtétitek-e épen ilyen visszaélések akkor, a midőn az országban egy teljesen központosított bureaukratia vitte a közigazgatást? Vethet-e valamit az 1850—60-ig való évtized az 1870—80-ig valónak a szemére? A trónbeszéd rámutat azon kísérletekre, a mik megtehetők a mostani rendszernek az orvoslására. Várjuk be a kísérlet eredményét. A kérdés még nincs a közvélemény előtt megérve s ez olyan kérdés, a melyben a majorisálás nem J tanácsolható. Engedjük azt eldőlni a jelzett módo- j zatok által : ba azok segélyével fentartható az eddigi önkormányzati közigazgatás — tartsuk meg az ősi hagyományokon alapuló rendszert; ha ezeknek daczára is rosznak fog bebizonyulni, vessük el és hozzunk be gyökeres átalakítást, de engedjük meg az időnek és tapasztalatnak, hogy az győzze meg a képviselőházat, ne pedig a majoritás szavazatainak döntő súlya. Ez az én felfogásom a válaszfelirat érintett pontozatáról. A válaszfelirat ezután következő pontjainak, a mik iparról, kereskedelemről, mezőgazdaságról, vizszabályozásokról, közlekedésügyről s a pénzügyi helyzetről szólanak, bővebb illustrátióját ismét azok a törvényjavaslatok fogják képezni, a mik e feladatokkal tüzetesen foglalkozandnak, s hozzájuk szólni majd akkor lehet, ha a ház asztalán lesznek. Rátérek egyenesen a válaszfelirat végszakaszára, mely szól a hadsereg és a nemzet közötti viszonyról. Hogy ez a nyilatkozat a válaszfeliratban benfoglaltassék : ez a szabadelvű párt összeségének a kívánsága volt. Megkísértem azt igazolni. Tudom én azt jól, hogy parlamentünk nem gravaminalis országgyűlés többé, mely a trónhoz csak panaszt tenni járhat fel: tudom jól, hogy kezünkben van az alkotmányos eszköz, ha sérelmeink vannak, azok miatt a kormányt vagy itt, vagy a delegácziókban felelősségre vonni, ha eljárásukkal megelégedve nem volnánk, megbuktatni, sőt őket a budget megtagadása által is kötelességeik teljesítésére kényszeríteni és végül vád alá is helyezni. Égy szóval sem mondtuk, hogy létező bajoknak, ha konstatáltatnak, orvoslását a maguk illetékes helyén meg nem kisérlendjük. Intézkedhetünk e tárgyban egyrészt törvényhozási utón, katonai tiszti iskolák, katonai büntető törvénykönyv létrehozása által, másrészt érvényesíthetjük kivánatainkat a delegácziókban. Ezelőtt hat évvel épen én magam voltam az, a ki a delegáczió nyílt ülésében a hadügyministeriumot felszólítottam arra, hogy a hadsereg tiszi karánál a magyarság érvényre juttatásának érdekében hatályos rendszabályokat életbeléptetni igyekezzék. Akkor ünnepélyes ígéretet is nyertem rá. Nem is mondhatom, hogy illető részről e tekintetben több rendbeli lépés ne történt volna. Ilyen például a hadügyministerium azon rendelete, miszerint minden a magyar ezredeknél szolgáló tiszt tartozik meghatározott idő alatt a magyar nyelvet tökéletesen elsajátítaui. Hogy azonban minden felülről jövő jóakarat daczára maradhattak még olyan elemeirtutnok a közös hadseregben, mik egy rég meghaladott álláspontról nézik az új korszakot s félreértik a kötelességeiket, azt tgyes szórványosan feltünedező, elkárhozta-