Képviselőházi napló, 1878. XVII. kötet • 1881. január 29–márczius 14.

Ülésnapok - 1878-345

72 345. országos ülés február 5. 1981. hogy a kérdésnek ezen részéről is szóljak — nem áll, hogy nem lehetett volna és nem lehetne ilyen esetben fellebbezni; mert nem a gyűlés folyamán, a helyszínén •— és ezt bizonyosan tudja a képviselő ur — tiltotta be a rendőrség ama bizonyos kérdések tárgyalását, banem a törvény és szabály szerint neki bemutatott programmra nézve nyilatkoztatta ki előzetesen, hogy belőle azon pontok kitörlendők, mert azok tárgyalását nem engedheti meg. Tehát a fellebbezési mód és idő ezen esetben meg lett volna. Ez az egyik, a mit helyreigazítani bátorkodom. A másik, hogy nincs itt gyűlés betiltásáról szó, mert azon gyűlés nemcsak be nem tiltatott, hanem meg is tartatott, azon pontok nem vétetvén tárgyalás alá, melyek ellen az illetékes rendőrség kifogást tett. A gyűlés megtartása tehát megakadályozva nem lett. A harmadik, a mit meg kívánok jegyezni, az, hogy a mint először is mondottam, itt épen azon gyakorlattal szemben állottunk és állunk, hogy népgyűlési ezímet adnak — kijátszásául a fennálló rendszabályoknak — tisztán munkásmég pedig oly munkásgyülekezeteknek, a melyeknek szóvivőit igenis a rendőrség és az ország ismeri arról, hogy minden egyes alkalommal főleg a vagyon, a vagyonbiztosság és a vagyonos osztály ellen izgatnak. Már hogy ilyeneknek, minden alkalommal szabad tért engedni volna kötelessége a rendőrségnek, nem pedig meggátolni: ezt nem ismerem el; mert a „szabad állam nem azt teszi, hogy szabad egy szabad államban a szabadságot a szabadság nevében eltiporni, hanem azt teszi, hogy mindenkit védeni kell a maga jogaiban és helyzetében. (Elénk helyeslés jobboldalon.) Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Helyeslés a jobbról és a balközépen.) Elnök: Kérdem a t. házat, méltóztatik-e a ministerelnök ur válaszát tudomásul venni, igen vagy nem? Kérem azon képviselő urakat, akik tudomásul veszik a ministerelnök ur válaszát, méltóztassanak felállani. (Megtörténik.) A ház tudomásul vette a ministerelnök ur válaszát. Következik a ministerelnök ur válasza Orbán Balázs képviselő ur interpelláiiójára. Tisza Kálmán ministerelnök: Orbán Balázs képviselő ur a következő interpellátiót intézte hozzám: (Halljuk!) „Van-e tudomása a ministernek arról, hogy Bukarestben, Románia más városaiban, Szerbiában s más országokban is, több ezerre menő oly magyar honpolgár tartózkodik, kik 1849—67-ben menekültek ki, azért, hogy a törvényellenes besoroztatás és az osztrák hadseregben való kinoztatástól mentesüljenek. Van-e tudomása, hogy ezen üldözött honfitársaink 1874-ben, az akkor Konstantinápolyba utazó nagykövet gr. Zichy Ferenezhez, az azt követő évben Calice bukaresti főkonsulkoz folyamodtak, hogy számukra az uralkodónál amnestiát eszközöljenek ki s imádott hazájukba való visszaíérhetésüket lehetővé tegyék. Van-e tudomása arról, bog)

7 ezt követőleg egyetemlegesen és egyenként is ily értelemben folyamodtak a magyar kormányhoz, kegyes közvetítésért esdekelve; de mindenünnen elutasító választ s hideg mellőztetést nyertek. Ha van tudomása, szándékozik-e a koronánál oda hatni, hogy a Bukarestben, Románia más városaiban és még más országokban élő ily menekültjeink zaklatástól mentesülten térhessenek vissza hazájukba, a magyar nemzet kötelékébe és kebelébe?" T. ház! (Halljuk!) Most már annyi idő eltelte után, nem fogok kiterjeszkedni azokra, a miket a t. képviselő ur ezen t interpellátióját bemutató beszédében mondott. O maga hivatkozott 1876-ki interpellátiójára és arra adott válaszomra. Lényegében válaszom más ma sem lehet. {Halljuk!) Akkor már fölfejtettem a t. ház előtt, hogy azokat, kik a katonai kötelezettség alól menekültek, még ha az 1867. előtti időben menekültek is, politikai menekülteknek oly értelemben, mint ezt venni szoktuk, nem lehet. Kifejtettem, hogy az azon időbeli menekülés eredménye mi lehetett és mi volt. Az, hogy az illető kimenekülvén a katonai kötelezettség alól, — akkor még általáinos katonakötelezettség nem lévén — helyettük besoroztak D3HSOKÍÍ t és másoknak kellett a terhet vinniök. Ezt kifejeztem akkor. Kifejeztem ugyanakkor azon nézetemet is, hogy egyfelől mindenesetre különbség teendő az 18G7 előtt és az az után a katonai kötelezettség teljesítése alól kimenekültek irányában követendő eljárás tekintetében. De kifejeztem továbbá azt is, hogy ha oly eljárás követtetnék, mely szerint elég a katonai kötelezettség beálltakor kimenekülni és az egész idő alatt künnt lenni s azután hazajőve, nemcsak a büntetéstől, hanem minden szolgálati kötelezettségtől is mentnek lenni: ez annyit tenne, mint praemiumot adni azoknak, a kik katonai kötelezettségüket teljesíteni nem akarják. (Igaz! ügy van! jobb felöl.) Viszont azonban megmondottam akkor is, hogy épen azért, mert általánosságban ily intézkedés nem tehető — distinguálva egyfelől a kimenekülés ideje szerint is — minden egyes esetben dbirálaiidó dolog és hogy én a magam részéről hajlandó vagyok ott, hol ezt a körülmények igazolják, a kegyelmi út igénybe vételével is segíteni azokon, kik erre csakugyan érdemesek. Ennél többet, t. ház, a dolog lényegére nézve ma sem lehet mondani; de igen is szólnom kell a tényállásról. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy sem arról, hogy gróf Zichyhez, sem arról, hogy később a