Képviselőházi napló, 1878. XV. kötet • 1880. november 17–deczember 11.

Ülésnapok - 1878-313

wlö 313. országos ülés deezember 4, 1880. Bécsben diplomatizáljon Lengyelország felosztása felett. (JJgy van! a szélső baloldalon.) Ha van valaki, a kit hálára kötelez Lengyelország sorsa, az Bécs, (JJgy van! ugy! a szélső baloldalon) de a hála ma az erények legutolsója és még a görögök is elfeledtek istenséget emelni részére. Heves vármegyének kérvényét a legmelegebben pártolva és aligha csalódom, hogy az összes magyar nemzet érzelmeit tolmácsolva, állítom, hogy a magyar nemzet rokonszenve, a magyar nemzet áldozatkészsége Lengyelországért mindig igénybe vehető, azzal vagyok bátor ajánlani, elfogadván a kérvényi bizottság véleményét, hogy vegye ezt tudomásul a diplomatia. Ez biztatás, ha kell. vagy fenyegetés is, ha kell. {Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) Elnök: T. ház! A bizottság véleménye ellea észrevétel nem tétetett és így azt hiszem, kijelenthetem, hogy a bizottságnak mind a három kérvényre vonatkozó véleménye elfogadtatván, azok kiadatnak a kormány utján a miniszterelnöknek, elvárva, hogy a ministerium az 1867. XII. t. ez. 8. §.-a által fenntartott beleegyezésével jövőre is csak oly külpolitikát támogat, a mely Magyarország érdekeit megóvja. Ezzel, t. ház, a mai ülés ki van merítve, csak még Orbán Balázs képviselő urnák van egy interpellátiója, melyet most fog megtenni. Orbán Balázs: A múlt országgyűlésen 1876. jan. 18-án interpellátiót intéztem volt a jelenlegi belügyér úrhoz azon honfitársaink érdekében, kik az 1847^-ki szabadságharezunkat követett zsarnokság bosszúja és vérlázító kegyetlenségei elől keletre, leginkább a szomszédos Romániába és Szerbiába menekültek. Előadtam volt akkor s ismétlem most, hogy ezek részben a hadseregből szöktek meg, részben hadkötelezettség elől menekültek, mert azon korban 2 hazafias érzetet és érdemet azzal büntették, hogy művelt egyéneket is közkatonaként sorozták be az osztrák hadseregbe, melynek tisztjei — kik futottak s csak az orosz szuronyok mögé buva mertek megjelenni — az ily megalázottak szokásaként, kegyetlenkedtek hadseregbe jutott fiainkkal s minden kigondolható módon igyekeztek bosszantani, börtönné], bottal, bilincscsel, kardlappal bántalmazni; mert ez urak az oroszoktól bátorságot nem, de embertelenséget sajátítottak el. Az ily elbánás elől természetesen, a ki csak tehette, elvonta magát s igy létrejött a legjobb érzelmű hazafiaktiak folytonos emigratiója, íg)^ történt, hogy a Romániával szomszédos székelyföld. Fogaras és Brassó vidékéről — hol a hegyi ösvények könnyíték a kimenekülést — az 50-es években, sőt egészen 1867-ig mifitegy 8—10 ezer egyén menekült ki. / Ezek elmenekültek a bántalmazás elől, de kimenekültek azért is, mert azon remény kecsegtette, hogy így téve, letiprott hazájuk felszabadítására közreműködhetnek. Ezen honfitársaink most páriákként bolyongnak külíöldön; közösügyes külképviseletünk magyarellenes idegenekből állván, üldözi őket, a román és szerb kormány csak úgy tűri meg, ha alattvalóivá lesznek s megtagadják nemzetiségüket ; de ők hazaszeretetüket — a miért földönfutókká lettek — nem tudják levetkőzni; sőt a magyart szépen jellemző honvágytól gyötörtetve, epedve vágynak vissza e hazába, melyen kívül e nagy világon nincs számukra hely; ők minden lehető lépést megtettek visszatérhetésük érdekében ; folyamodtak a volt konstantinápolyi nagykövet gr. Zichy Ferenczhez, folyamodtak Caliee bukaresti osztrák-magyar consulhoz, folyamodtak Magyarország belügyministere Tisza Kálmánhoz, mindenünnen elutasították. Végre, felkérésükre interpellatió alakjában hoztam a kérdést a törvényhozás elébe, melyben kifejtettem, hogy kimenekülésökkor hazánk törvényellenes állapotban volt, hogy az általános fegyverviselés nem lévén törvényesítve, azok, kik az erőszak által reájok oetroyált fegyverviselés alól kivonták magukat, kik az akkor országosan adoptált passiv ellentállást magukévá tettek » kik ez által, míg hazájuk felszabadítására is közreműködni hittek: a mi szemeinkben, a mi törvényeink értelmében, a mi alkotmányunk szellemében bűnösöknek nem tekinthetők. Kifejtem, hogy azok többnyire időtöltött és igen sokan közülök vagyonos családapák, kik nemcsak a nemzet létszámának, hanem vagyonának is gyarapítói lennének. Tisza Kálmán belügyér urakkor egy G-eringer és Bach ridegségével felelt s az absolutismus bosszús helytartóinak álláspontjára helyezkedve, oda lyukadt ki felelete, hogy szökevényeket nem vehet pártfogása alá, hogy ő bűnösök közbenjárója nem lehet, oda utasítván, hogy egyenként folyamodjanak bűnbocsánatért. A m dőn a többség tudomásul vette e választ, nem gondolta meg, hogy vérárulást követett el, hogy sok ezer oly honfitárs előtt zárta el a haza kapuit, kik politikai menekülteknek tekinthetők, kik lelkük egé*z szerelmével, a honvágy magasztos és szentesült érzetével csüngnek e hazán, hol bölcsőjüket ringaták, hoftoí Í — idegen földön átsanyargott éltük végszavában, csak egy sírt keresnek roncsolt testeiknek, Nem gondolták meg, hogy e szegény mártyrjai a hazaszeretetnek azért vágynak leginkább vissza, hogy legalább családjaikat, gyermekeiket visszaadhassák a hazának, melyért ők annyit voltak üldözve. Én hinni akarom, hogy a belügyér ur is

? valamint a többség sem helyezkedik most az ak-