Képviselőházi napló, 1878. XIV. kötet • 1880. május 31–november 16.

Ülésnapok - 1878-279

166 279. orszúgo* ülés június 9. lsSO. elnök ur világos és átlátszó előadásának, részemről mindazon három pontra vonatkozólag, melyet kiemelt, ellenkező coiichisióra jutottam. (Halljuk! Halljuk!) Legyen szabad ennélfogva indokolnom azt, hogy a kormány jelenlegi előterjesztését nem vagyok képes elfogadni, másodszor, hogy ha ez általánosságban a képviselőházban elfogadtatik is, az 1. §. feletti szavazásnál uem szavazhatok azon vonal mellett, melyet a kormány elfogadott, hanem kénytelen volnék ez esetben szavazatomat a bajai vonal mellett érvényesíteni és végre bármely esetben is a 4-ik §-nál azon módosításra vagyok kénytelen szavazni, a melyet b. Bánhidy Béla képviselőtársam előre is bejelentett. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt bevallom, hogy teljesen osztom azokat, miket a pénzügyi szempontra vonatkozólag, a vasúti politikának megbirálását illetőleg, Irányi Dániel képviselő ur felhozott. Készemről úgy vagyok meggyőződve, hogy nagyobb hibát, végzetesebb bajt az állami életre vonatkozólag nem hozhatunk, mintha a pénzpiacz jelenlegi kedvező helyzete által hasonló irányban ragadtatjuk el magunkat, mint a minőnek az 1869/70-iki törvénykönyvek lapjain számos példáját találjuk. (Helyeslés.) Akkor sem hitte senki e házban, hogy bekövetkezhetik idő, midőn mindenki igyekezni fog kibújni azon felelősség alól, a melyet akkori szavazásával vállaira hárított. Azon bajok, a melyekkel szemközti állunk; azon áldozatok, a melyeket az országra kell róni és azon terhek, a melyekkel meg kell küzdeni : mindazon szerencsétlen esztendők elhamarkodott költekezései által lettek felidézve, a melyekhez legnagyobb részben azok is hozzájárultak, a kik jelenleg a hatalmat birják; szavazataikat ráadták, habár akkor sokan közülünk még oppositióban voltunk, épp úgy, mint most természetesen az ellenzékhez tartozó számos férfiú a most szőnyegen levő kérdésekben a kormány előterjesztéseire rászavazott. Félek, t. ház, hogy midőn most ismét oly előterjesztések előtt állunk, melyek már magokban — nem csupán azok, melyek a háznak már bejelentettek, hanem ezekkel összefüggőkig a háznak már kilátásba helyeztettek, — több mint 100 millió terhet rónak az országra, dírect és új terheket, nem számítva a eonvertált terheket. Mondom, nem értem csupán azon egy pár javaslatot, mely most közvetlenül fekszik a ház előtt, hanem azokat is, a melyek ezekkel kapcsolatban állanak és melyeknek előterjesztése ezen országgyűlés alatt, vaoy a legközelebbi országgyűlés idejében, a jelenlegi politika természetes fejleményeként kilátásba helyeztetett. Ily körülmények köztt nem tehetem, hogy ne adjam szavazatomat azon irányban, a mely az ilyen költekezést legalább halasztani kívánja mindaddig, mig a jelenlegi pillanatnyi kedvező viszonyok consolidáltaknak nem mutatkoznak és mig mindazon ígéretek és kecsegtetések, melyekkel a pénzügyminister a budgetvita alkalmával él, legalább alaposnak nem bizonyulnak, mire nézve azonban megvallom, akkor is aggályomat fejeztem ki, a melyek azóta annál kevésbé oszoltak el, minél kevésbé láttam, hogy a kormány pénzügyi politikájának iránya egyáltalán nem azon nyomon halad, mely az államháztartás rendezését mozdíthatná elő, hanem azon nyomon, mely új veszélyeket, terheket és majdan szomorú időben új bonyodalmakat fog az állam vállaira hárítani. Midőn tehát az első tekintet, a mely minden vasutpolitikai előterjesztés megbirálásánál okvetlenül figyelembe veendő, ezen pénzügyi tekintet, mulhatlanul felmerül annak szüksége, hogy azon kötelezettség elvállalása után, a melyre az igen t. ministerelnök ur hivatkozott és a minek kétségtelenül meg kell felelni, de melynek épp oly kétségtelenül kötelességünk terheit oly csekély mértékre leszállítani, a mint csak lehetséges. Keressük azon módokot, melyek mellett ezen kötelezettségek beváltása az államnak minél kisebb terhére szolgálnak. Es midőn ezt teszszük, egyszersmind tisztába kell jönni azon czélok iránt is, melyeket az egyes vasúti vonalak megszavazása és kiépítése által elérhetünk. Az 1870 iki években, mikor az egész keleti Európát elfogta az a vasúti láz, a mely a nyugati országokban Anglia és Francziaországban már a 40-es években tűnt le és követelte áldozatait, akkor csupán nagy terveket, nagy kilátásokat hallottunk. Roppant félelmeket és aggodalmakat egyrészt, túlzott reményeket, kecsegtetéseket másrészt. Akkor Bécsben minden súlyt, minden reménységet a sziszek-novii vasút kiépítésére, a bosnyák csatlakozásokra, a mitroviczai, salonichii és Konstantinápolyi, Bosznián keresztül való direct vonal kiépítésére helyeztek; és Magyarország visszhangzótt azon jelszótól, hogy ezen vasutakat minden áron és minden körülmények köztt meg kell akadályozni és meggátolni, mert az az egész keleti forgalmat Pesttől elterelné és Bécsbe vinné. Egy pár esztendő múlva mi lett azon aggályokból, bécsi reménységekből? Ma a magyar kormány többé nem látja veszedelmesnek a hazára vonatkozólag, hogy a sziszeki vonal iránt előterjesztést tegyen és azért mégis, ha aggodalmak merülnek is fel, senki sem fóg e házban azon nagy szavakkal élni, melyek ezelőtt hat-hát évvel mindenesetre viharos tetszést arattak volna. Miért? Mert meggyőződött a világ, meggyőződtünk mi is, meggyőződött Bécs is, hogy Boszniában talán pálya fog létesíttetni, hogy valamikor meglesz j Salonichiból a konstantinápolyi