Képviselőházi napló, 1878. XIII. kötet • 1880. április 28–május 29.

Ülésnapok - 1878-254

52 254. országos ülés április 30. 1880. a coneret tényre vonatkozólag, mely körül a becsületsértés, a rágalmazás forog, hanem az általános erkölcsi viseletének bizonyítására, — „tanukat hallgattathat ki; de a vádlott, annak erkölcsisége ellen" — tehát megint nem a coneret tényre vonatkozólag, hanem általános jellemére nézve — „ezt nem követelheti". Ennélfogva nem látván ellentétet a büntető törvénykönyv bizonyítást szabályozó szakaszai és a sajtótörvény 25. §-a köztt, másfelől súlyt fektetvén arra, hogy azon bizonyítás, mely a 25. §-ban megengedtetik, továbbra is fenntartassák, nem vagyok azon helyzetbea, hogy t. barátom módosítványához hozzájárulhassak. Baross Gábor jegyző (olvasta Dárday Sándor módoútványái): „A 7. §-bao idézett 48-iki sajtótörvény felsorolt szakaszai közé vétessék fel az idézett törvény 25. §-a is." Szilágyi Dezső: A fennforgó indítványra nézve, azon fejtegetésekhez, melyeket a ház az előadó úrtól éppen most hallott, teljesen csatlazom. Bátorkodom még csak azt említeni fel, hogy mivel a mi büntető törvénykönyvünk 264. §-ában egész sorát sorolja fel azon eseteknek, midőn az igazság bizonyítása általában nincs megengedve, önkényt értetik, hogy a sajtótörvény ezen §-a, melyet Dárday t. képviselőtársam hatályon kivül helyezni akar, éppen ezen esetekre teljesen alkalmazható. Mert hogy oly esetekre, melyekben a büntető törvénykönyv az igazság bizonyítását kívánja, a melyekben

1 a bebizonyítandó tény esetleg a sértett fél előéletére vonatkozik, ott természetesen a sajtótörvény 25. §-a nem lesz alkalmazható. Annak fejtegetésébe, vájjon a franczia törvényből kölcsön vett ezen 25. §. helyes-e, vagy nem, én nem bocsátkozom. De elég a 264. §-nak egy pontját felolvasni a t. ház előtt, hogy annak a §-nak nagyon jó értelme van és azt könnyedén mellőzni nem volna szabad. Azon esetek köztt, a melyekben az állítás, vagy kifejezés valódiságának bebizonyítása a büntető törvénykönyv szerint egyáltalában nincsen megengedve, tartozik az, „ha az állítás, vagy kifejezés a családi élet viszonyaira vonatkozik, vagy a női becsületet támadja meg." En azt helyes szabálynak tartom, ha az ily módon megtámadott egyén, a ki ellen ily megtámadás történt, jogosítva van erkölcsi előélete mellett tanukat kihallgattatni, és ha — miután az ily állítás valóságának bebizonyítása a közjó tekintetéből egyáltalán ki van zárva —• ennek ellenében tanukat ne lehessen kihallgatni. Ezeknél fogva csatlakozom az előadó ur nézetéhez és e §. fenntartását én is elfogadom. De a miért én szót emeltem, tulajdonképen nem ez, hanem az, hogy az igazságügyministernek és a háznak figyelmét, egy nézetem szerint sokkal fontosabb körülményre hívjam fel. És ez az, hogy a sajtótörvénynek a jelenlegi fokozatos felelősségre vonatkozó rendelkezései, nincsenek a büntető törvény tartalmával kétségtelen összhangba hozva és hogy megmondjam ennek káros következményét. (Halljuk! Halljuk!) Ha, t. ház, ezen kétségtelen összhang nem eszközöltetik, tartok tőle, hogy a sajtóvétségekre vonatkozólag a repressiónak még azon lehetősége is, a mely az 1848: XVIII. t. ez. szerint fennáll, el fog enyészni. Ez az, t. ház, a minek rövid kimutatására a t. ház figyelmét kérem. (Halljuk! Halljuk!) Az 1848: XVIII. t. ez. a sajtó utján elkövethető bűncselekményeket, az úgynevezett sajtó-vétségeket szabályozza és e szabályozással azokat az általános büntetőjogi beszámítás elvei alól teljesen kivette ugy, hogy ha arról van szó, hogy valamely sajtó-vétség megítéltessék, az arra vonatkozó szempontok és irányadó elvek a sajtótörvényben vannak lefektetve. Sajtótörvényünk 13. és 33. §-ában meg van állapítva a fokozatos felelősség rendszere, t. i. az, hogy a sajtó vétségnél nem kerestetik az, mint más bűncselekményeknél, hogy kik járultak a büntetendő cselekmény elkövetéséhez, kik a felbujtók, kik a bűnrészesek és kik a tettestársak, hanem a törvény megelégszik egy elvvel, t. i. azzal, hogy mindig csak egy személy büntettetik és hogy a személyekre bizonyos aorrendet állapít meg, minél fogva, a ki a sorrendben elébb következik, előbb is büntettetik és ez által minden hátrább következő személy mentesül. Ily rendszer elfogadása mellett, e visszaélések repressiója csak két feltétel alatt lehetséges. Az egyik az, hogy azon személynél, a kin a felelősség sorrendje van, nem vizsgálják azt, hogy elkövette-e azon cselekményt vagy sem, hogy az általános büntetőjogi beszámítás elvei illenek-e reá vagy sem, ez nem tartozik ide, hanem megelégszenek azzal, hogy az illető cselekvőképes személy és a felelősség sorrendje rajta van. Ez az egyik következmény. A második következmény az, hogy a törvény biztosított magának minden eshetőségre agy felelős személyt. Ha a szerző nem vonható felelősségre, akkor a kiadó, vagy szerkesztő és ha ezek sem vonhatók felelősségre, a nyomda tulajdonosa, vagy a terjesztő felelős, Ezen alapul a fokozatos felelősség rendszere. Kétségtelen, hogy ily büntetőjogi rendszer egy kiváltság, a mely a sajtónak van adva és adatott nem büntetőjogi okokból, hanem alkotmányos szempontokból, a közszabadság érdekében. A miuisterur — és én ezért most nem akarok semmi szemrehányást tenni — arra az álláspontra állott, hogy ezen, a közszabadság tekinteteiből a sajtónak adott kiváltság, fenntartandó a büntető törvény életbeléptetése mellett. Én tehát a bírálat ezéljául tökéletesen elfogadom ezen alapot és