Képviselőházi napló, 1878. XI. kötet • 1880. márczius 10–április 10.

Ülésnapok - 1878-221

G 221. országos ttlés márezins 10. 1880Az ő bölcs és erélyes vezetésének köszönhetjük, hogy az országban van húsz állami tanítóképezde ; és ha e tanítóképezdék igazán a kor színvonalán állanak, képesítve vannak arra, hogy növendékei az izraelita községi iskolákbnn is, mint tanítók szerepelhessenek. Hegedűs László igen t. képviselő ur, a maga beszédében a fősúlyt a népiskolákra fektette és azt mondja, hogy ő szerinte a népiskolák vannak hivatva arra, hogy a nemzeti művelődésnek előmozdítására szolgáljanak. E tekintetben vele tökéletesen egyetértek és hogy szabad legyen egészen röviden megjegyeznem még egyet, — mert ezen tárgyat többé nem fogom megérinteni, — a mennyiben az Összefüggésben áll Hegedűs László t. képviselő ur beszédével, a zsidó gymnásiumra vonatkozó nézetemet fogom öszszekötni. (Halljuk!) Én azon szempontból indulok ki, hogy egy államnak nem lehet hivatása az, hogy ő a felekezeteknek mélyen beható magán ügyeibe bele nyúljon; nem lehet feladata az, hogy ő a papnevelési rendszert honosítsa meg, ellenkezőleg az állam feladata mindig az, hogy a papnevelési rendszertől eltérve, a népnevelést honosítsa meg. Azon kell törekedni, hogy ez erős gyökeret hajtson és az államra nézve gyümölcsöző legyen. És ezen szempont az, hogy én azt nemcsak az izraelitáknál, hanem bármely felekezetnél jónak és üdvösnek nem találom, hogy papnevelő intézetek, seminariumok alakítása eszközöltessék. Ez a nézetem a rabbi-séminariumra nézve és e tárgygyal foglalkozni többé nem fogok. Atttérek most igen t. képviselőtársunk Molnár Aladár ur beszédére, a mely e vitának valószínűleg fénypontját képezte és a mely a t. képviselőházat tegnap oly hangulatba hozta, hogy ha tegnap ejtetett volna meg a szavazás, talán még a kérvényi bizottság véleménye is, mely pedig a középutat eltalálta és mely a színvonalon áll, talán még az is elejtetett volna. Figyelemmel hallgatva Molnár Aladár t. képviselő ur beszédét, a mely különben már nem volt előttem uj, mert az második kiadása a cultusminister urnák még 1874. június 2-áról kelt előterjesztésének és minden, a mi abból át lett véve, az az én nézetemmel is találkozik, mert az nem új; a mi pedig abban új, az az én nézetemmel nem egyez meg*, azt én rosznak találom. Mindenekelőtt tagadja a t. képviselő ur azt, hogy az országban létezik két különböző izraelita hitfelekezet s azt állítja, hogy csak egy izraelita hitfelekezet létezik. Argumentál pedig azzal, hogy dogmaticus tekintetben nézeteltérések a létező felekezetek között nincsenek. Én nem tagadom azt, hogy volt alkalma magát az izraelita hitdogmákban képezni, mert hisz alkalma volt a rabbi-seminariumokba benézni. Eugedje meg azonban, hogy még se tekintsem e téren oly nagy tekintélynek, mint azon rabbinusokat, kik 1869-ben felszólaltak, a mint Deák Ferencz meg is említette 1870. évi márcz. 18-iki beszédében, illetékesen bírálatot mondottak, melyet később lesz szerencsém felemlíteni. Nemcsak dogmatice fogom bebizonyítani nevezetes auetorokkal, az európai continens, sőt Nagy-Brittauia legnevezetesebb rabbijainak nyilatkozataival, hanem egyúttal bebizonyítom közigazgatási intézkedésekkel is, hogy Molnár Aladár képviselő urnák e részben nincs igaza. Mert a kezeim köztt lévő szervező alapszabályzatnak 1. §-sa ezt mondja: „A magyar-erdélyországi orthodox zsidók, askemanim és sefarsim, ezúttal önálló autonóm hitfelekezetté alakulnak". Ezen szabályzatot ő Felsége 1871. október 22-én megerősítette és az akkori cultusminister, a jelenlegi igazságügyminister, azt hatósági intézvénynyel az ország összes törvényhatóságainak megküldötte. Ezen szabályzatban tehát világosan az áll, az orthodoxok külön önálló hitfelekezetté alakulnak. Mit jelent ez? Azt, hogy ez nem egy párt, hanem önálló autonóm hitfelekezet. Azt mondja a t. képviselő ur, hogy dogmaticus tekintetben a neológok és orthodoxok köztt semmiféle eltérés nincs. E tekintetben sem adhatok igazat a t. képviselő urnák s hogy állításomat beigazoljam, vissza kell mennem a congressus történetére. A ki figyelemmel kisérte a congressus tárgyalásait, tudja, hogy vita tárgyát egy lényeges dogmaticus kérdés képezte, t. i. a kissebbségbeu lévő orthodoxok azt mondták, hogy ők a congressusi szervezetbe belenyugosznak, a congressust, mint az izraelita hitfelekezet autonomicus ügyeire vonatkozó hatósági testületet el fogják ismerni, azonban előzetesen követelik, hogy mondja ki a congressus, mikép az izraelita hittörvények az úgynevezett tulchanaruch alapjaira állva, a szerint fognak szervezkedni és ezen szervezkedésnek megfelelőleg ezen hittörvényt nem fogják megsérteni. A többség azt mondta, hogy ez igen szép, de azt, hogy mi ezen hittöivény alapjára álljunk, nem acceptáljuk. Erre az orthodoxok kiváltak. Ezen körülmény is igazolja tehát azt, hogy a congressusi párt nem akart a régi hittörvények alapjára állni s mintegy erkölcsileg kényszeritette az orthodoxokat a kilépésre, hogy tehát itt dogmatikai alapon külön vált két pártról van szó. Mikor a congressus szabályai meghozattak, az orthodoxok, kik különben patificns embereknek vannak általában elismerve, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, az összes nevezetes európai rabbikhoz kérdést intéztek, vájjon a congressust, mint olyant, nem látják-e az orthodox