Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.
Ülésnapok - 1878-206
gg 206. országos ülés február 21. 1880. lagossággal fogom elmondani, mint a történetíró, a ki száz év múlva fogja megírni e szomorú korszak történetét. De el kell mondanom azért is, mert be akarom bizonyítani, hogy a közigazgatás reformjának mellőzése, mily kárt okozott nemcsak a nemzetnek, de minden politikai pártnak is, a mikép jutott ez által mindenik saját lényegével ellenkezésbe s mennyire gyenge s erőtelen lett minden politikai tényező, mely e kérdés mellőzéséből erőt akart meríteni. A közjogi ellenzék politikai törekvései között első helyen áll s a párt lényegét képezi, Magyarország teljes önállóságának s függetlenségének visszaszerzése. Németh Albert (közbeszól): Igaz! Grünwald Béla: Ez oly ideál, mely e nemzetnek nagy, történelmi traditiója s ott él minden igaz magyar lelkében. Csanády Sándor (közbeszól): Ugy van! Grünwald Béla: De végre is kétségtelen, hogy ez a teljes önállóság s függetlenség nem annyira jogi, mint inkább hatalmi kérdés. Ha százszor száz paragrafusba iktatjuk is, nem lesz meg, ha reális feltételei nincsenek meg. A fő feltétel pedig az, hogy ez a nemzet erős és hatalmas tudjon lenni saját országában, mert saját erőnk és hatalmunk egyedül biztos alapja, önállóságunknak. A nemzet többsége, midőn az 1867-ki kiegyezést elfogadta, kétségkívül abban a nézetben volt, hogy Magyarország teljes önállóságának s függetlenségének feltételei akkor nem voltak meg, de hogy a kiegyezés elfogadása által, lehetővé kell tenni azt, hogy kezüukbe kapjuk a hatalmi eszközöket, melyekkel a magyar nemzet suprematiáját biztosíthassuk s az államot a nemzeti erők czélszerü szervezése által megszilárdítjuk s ez által a jövőben elérhessük önállóságunk s függetlenségünk feltételeit. Egyéb értéke és értelme az 1867-ki kiegyezésnek reánk nézve nem volt, mert nem volt nagy nemzeti czéljaink megvalósítása, hanem csupán a megvalósítás lehetősége. De a közjogi alapon álló pártok nem vonták ki a eonsequentiákat a 67-ki kiegyezésből. Azoknak, a kik a kiegyezést megalkották s védték, igazolniok kellett azt minden irányban. Be kellett bizonyítani, hogy ezen az alapon a nemzet ereje ós tekintélye növekedett; hogy képesek vagyunk ezen az alapon a jólétet, a rendet és szabadságot meghonosítani oly mértékben, a milyenben Magyarországon még nem létezett; be kellett bizonyítani a dynastiának, hogy képesek vagyunk nagy feladatok megvalósítására, egy állam fenntartására s alkalmasak arra, hogy a dynastiának erős támaszul szolgáljunk. Ha ez megtörténik, egészen más szerepet játszottunk volna a monarchiában, egészen más súlyunk lett volna s nem lettünk volna annyi megaláztatásnak kitéve, mint az utolsó 5 évben. De az állami s nemzeti érdekek elhanyagoltattak, a desorganisatio symptomái évről-évre sűrűbben mutatkoztak, tekintélyünk folytonosan csökkent oly mértékben, a mint gyengeségünk nyilvánvalóbbá lett ellenségeink előtt. S ha ekkor a közjogi ellenzék azt mondja: „Ti feladtátok az önállóság s függetlenség jogát, de mi gondoskodni akarunk róla, hogy az önállóság képességét ne veszítsük el, hogy ha megérkezik a nagy pillanat, a nemzetet elkészülve, megerősödve, szervezetten találja s azért azt követeljük, hogy a nemzet erejét concentráljuk s ugy szervezzük, hogy megtörhesse a particularismust, mely az állam egységét fenyegeti, oly szervezetet követelünk, mely nagy eszköze lehessen a nagyszabású nemzeti politikának, a magyar állam megszilárdításának s ez által legfőbb törekvésünknek; Magyarország teljes önállósága s függetlensége megvalósításának is", akkor saját lényegével összhangzásban marad s következetesen jár el. De a közjogi ellenzék ezt nem tette, hanem ő maga is idegenkedett az államhatalom erősítésétől s támogatója lett a partikularismusnak. S mig kitartással s következetességgel fennen hangoztatta az ország önállóságának s függetlenségének jogát, ő is csökkentette az önállóság s függetlenség képességét s ily módon saját legfőbb czéljával jutott ellenkezésbe s épp azt veszélyeztette, a minek megvalósítására törekedett. A mi az egyesült ellenzéket illeti, én mindig őszintén sajnáltam, hogy a közigazgatás reformjának nagy kérdését nem vette föl programmjába s belpolitikánkban a határozott állami és nemzeti irányt nem irta zászlajára. Meggyőződésem, hogy ha ezt teszi, politikai működésében sokkal nagyobb sikert aratott volna s a fényes tehetségek, melyek e párt sorait díszítik, sokkal nagyobb mérvben érvényesíthették volna szellemi erejöket, mint a hogy ez tényleg megtörtént s a mint az ország s egészséges politikai fejlődésünk érdekében kívánatos lett volna. S az eddigi tapasztalatok szerint erős meggyőződésem az is, hogy nemes hivatását, mint ellenzék csak akkor fogja igazán teljesíthetni s jövője csak akkor lesz, ha a közigazgatás reformját egész nagyságában fölveszi magába s e nagy törekvéssel teljesen identificálja magát. Kétségtelen azonban, hogy közvetlenül a kormány és kormánypárt szenvedte a legnagyobb vesztességet az által, hogy a közigazgatási reform kérdésében, a kezdeményezést nem ragadta meg. Erezheti-e valaki jobban a közigazgatás reformjának szükségét, mint a kormány, mely nagy érdekeink elhanyagolásaért felelős? Mindig csodálkoztam, mikép lehet valaki minister csak egy hétig is a nélkül, hogy komoly kísérleteket ne tegyen a hatalmi eszközök megszerzésére,
