Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-217

316 217. országos ülés márezius 5. 1880. az az ember, a ki a maga faluja tornyán túl nem lát. Eri azt hiszem, hogy ő messze túllát Dárday képviselő ur faluja tornyán. [Helyeslés a szélső haloldalon.) Hanem ő maga nem akart maradni a falu tornya mellett és útra kelt; olyan messze ugyan nem, mint a t. ministerelnök ur, mert félt a tengeri betegségtől, nem akart elmenni Északamerikába. Beéri azzal, hogy beutazta Frankfurtot, és onnan hozta azokat a szép érveket, melyekkel bebizonyította, hogy az esküdtszék hatáskörét Magyar országon okvetetlenül meg kell csorbítani. Hát éri a t. képviselő urnák csak azt az egy megjegyzést akarom tenni; miután én azt látom, hogy mióta szerencsénk van hozzá e házban, ő mindig mint a „cultur-állam" harczosát mutatja be magát. Hát engedje meg, hogy egyszer megmondjam itt a ház kebelében egész őszintén, hogy engem már az a kifejezés: cultur-állam, valahányszor hallom, idegessé tesz. Kapja magát valami német iró s él egy frázissal, egy magyar jogász felkapja, csinál belőle nagy dolgot s minden harmadik szava: cultur-állam. (Derültség a szélső haloldalon.') Ugyan magyarázzák meg nekem, mi az a kultur-állam ? Én ismerek kevésbbé mívelt államokat, de oly államot, a mely a cultura felé nem törekednék, nem ismerek. (Helyeslés a szélső haloldalon.) Az ily üres frázisok pedig rendkívül ártanak a vitának, ezek azon jelszavak, melyeket nem kell ide hozni, mert nem jelentenek semmit. Próbálja meg valaki — hisz vannak a házban, kik idegen nyelven tudnak — lefordítani ezt a szót „culturállam" franczia, angol, oláh, vagy spanyol nyelvre — „état de euitnre", ennek nincs értelme. (Igaz! a szélső haloldalon.) Tehát, a mint Jókai képviselő ur mondta, hogy ő borzad a politikai téren a géniektől, én megvallom, hogy borzadok a „cultur-állam" képviselőitől. (Ugy van! a, szélső halon.) A mi rósz van a mi törvényhozásunkban, azt mind a cultur-állam képviselői hozták be, a mi jó van, méltóztassék elhinni, azt vagy a táblabírák, vagy azoknak utódai hozták be. De áttérek a t. ministerelnök úrra. És itt kötelességem mindenekelőtt constatálni, hogy én nem tartom correctnek azt a módot, melyet a ministerelnök ur ezen fontos kérdés megoldásánál alkalmaz, midőn a minapi nyilatkozatában azt jelezte, hogy ő ezt és ezt tenni akarja, de hogy érzi, hogy ez oly fontos kérdés, hogy ennek megoldására csak oly kormány vállalkozhatik, mely e ház többségének bizalmában egészen szilárdul áll. Azt helyeseltem; de a mikor aztán jő egy nagy budget-beszédben, ahol erről szó nincs, becsempészi a beszédjébe, akkor éppen, mikor elfogadja a bizalmi kérdés felvetését, ugy hogy azzal azt akarja elérni, hogy a majd biztosan kinyerendő bizalmi szavazatot erre is applicálhassa — ez nem helyes parlamentáris eljárás. (ügy van! a szélső haloldalon.) A mikor egy kormányférfiú valami intézményhez akar nyúlni, akkor tegye azt kellő ünnepélyességgel, de ne szóljon róla mindaddig, mig azt kellő alakban a ház elé nem terjesztette. A mi magát a dolgot illeti, hát én egyre nézve nyíltan beismerem, hogy egyetértek az igen t. ministerelnök úrral, egyetértek vele az iránt, hogy a magán becsület megóvására nézve soha elég szigorú intézkedéseket tenni nem lehet. Én magam is osztom azt a nézetet, hogy a rágalom bűnténye Magyarországon nem büntettetik meg kellőképen. Ezt beismerem és azt mondom, hogy a rágalom, mihelyt be vau bizonyítva, tehát mihelyt valóságos rágalom, éppen olyan bűn, mint az emberölés, mert én ezt erkölcsi emberölésnek tartom, tehát legyen megbüntetve a lehető legszigorúbban azon arányban, a melyben történik, éppen ugy, mint helyes az, hogy ha egy ember valakit anyagilag megkárosított, hogy az illető kárát megtérítse, éppúgy helyesnek tartom azt, hogy azon arányban, a melyben valakit rágalom utján megsértett, lakoljon érte. De én nem látok semmiféle összeköttetést e köztt és az esküdtszéki intézmény megszorítása köztt. (Igaz! Ugy van! a szélső halónk) Én kérdem a t. ministerelnök urat, milyen magán becsületet kivan ő ez által megóvatni, a magán embernek magán becsületét? Azt hiszem, hogy ez az esküdttekre éppen ugy bizható, mint a biróra, mert hiszen azon polgároknak éppen ugy áll érdekükben, hogy magán ember becsülete rágalom utján tönkre ne tétessék, annál inkább, minthogy ők maguk is családapák, iparosok, kereskedők, tudják, hogy ily képen, ha ezt megengedik, ha el nem ítélik, őket is tönkre lehet tenni. (Igaz! Igaz ! a szélső baloldalon.) Én nem tudom fölfogni, hogy azon jury mért ne ítélne éppen oly részrehajlatlanul, mint a bíróság, (Helyeslés a szélső balon) vagy pedig a nyilvános embernek magán becsületét akarja ez által megóvatni? Kérdem, miként fogja ezt a ministerelnök ur eszközölni, hol van azon bölcs, a ki képes megvonni a demarcationális vonalat, hol kezdődik a nyilvános ember és hol végződik a magán ember? Az teljes lehetetlenség. (Igaz! Ugy van! a szélső halon.) De roszalnom kell azt a ministerelnök ur eljárásában, hogy milyen incidensből jött arra a gondolatra, hogy egyáltalában szükség van erre az intézkedésre. Én sajnálom, hogy a ministerelnök ur természetében fekszik az, hogy neki nem a hideg ész adja meg az eredeti tervet, hanem rendesen a szenvedély perczeiben fogamzik meg benne a gondolat és ahhoz aztán makacsul ragaszkodik. Én nem felejtettem el, hogy a házban akkor mondotta ki legelőször, hogy a gyűlése-