Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.
Ülésnapok - 1878-215
215. országos ülés márczius 3. 1880. 25& jelen pénzügyi helyzet egyáltalán nyujtja-e a \ kibontakozás lehetőségének képét? És másodszor, hogy a jelen kormánytól lehet-e ezt elvárni, vagy pedig nem? A t. ellenzék határozottan tagadó választ ad. T. képviselőtársam, az előbbi pénziigyminister, teljes ridegségében és menten minden szövevényes számcsoportosítástói, felállítja államháztartásunk képét, mely szerint 176 millió nettó bevételből, az államadóssági kamatterhet, közös kiadást, vasúti kamatgarantiát és a horvátországi administratió költségtöbbletét levonva, marad csak 18 millió belháztartásunkra, minthogy az előbbi nagy kiadási tételek leszállítása ez idő szerint lehetetlen, azon összegből kellene kitelni az eszköznek nemzeti nagy czéljaink valósítására, eulturalis missiónk beváltására és az összes államélet átalakítására: ha ez igy van s hozzá adjuk még azt, hogy a jelenleg fennálló adó is már oly fokot ért el, hogy az országot kiszivattyúzza, már a tőkét is megtámadta és emelni nem lehet. Méltán telik el aggodalommal az, ki nemzetünk jelen időszakát nem akarja tétlen pangásban eltölteni, azon időszakot, melynél szerencsésebb kiilkörülmények a nemzeti fejlődésre századok óta nem voltak, mondom, méltán telik cl aggodalommal, ha bármi olyat lát, mi ezen belfejlődésnek útját állja, illetőleg attól az eszközöket elvonja és ha a keleti beavatkozást akár kényszerűségnek, akár szerencsés előmunkálatnak tartja, megdöbbenne, visszariadna, ha azt hiszi, hogy annak következménye az államtönk és végkimerülés, ha azt hiszi, hogy az utolsó csepp folyt a pohárba, mely már csordultig volt tele, Valóban szomorú eredmény annak szemében, ki az államháztartás egyensúlyának helyreállítását tűzte ki fő czéjul s ezért ez utolsó végletekig küzdött az adófizetővel annak utolsó forintjáért és küzdött a magas politikával, midőn az látta, hogy igen drága áron akarja elérni azt, mit elvben ő is helyeselt, egy szóval tehát azon csekély margó melyre fmantiális kibontakozásunk egész reménye alapítva volt, elesett s most nem marad egyéb, mint a tengődés és bukás! Higyje el a t. ellenzék és önök is, t. pártfeleim, ha ezen kiindulási pontot, melyből a többi logika következik, magamé tenném, egy perczig sem haboznék sokkal radikálisabb gyógymódhoz folyamodni, mint a megyei tisztviselők kinevezése, mit tegnap oly fényesen ajánlt az ellenzék egyik vezérszónoka. De a kiindulási pontom más és ebből merítek reményt; a helyzet megítélésében nem kizárólag az állambudgetet, az előirányzatot és zárszámadási eredményt tartom szem előtt, hanem felölelem a budgefben ki nem fejezett mindazon terheket, melyeket a polgárok az állami fuuetiók fejében hordoznak, ezt, mint egészet állítom szembe a magánjövedelemmel és azt kutatom, hogy helyesebb beosztással és egyszerűbb intézményekkel lehetne-e megtakarítást és jobb eredményt elérni? (Halljuk!) Ha ezt teszem, akkor az tűnik ki, hogy Magyarország valósággal nem nettó 176 millió adóterhet fizet, nem akkora az adóképessége, hanem sokkal nagyobb. Erről tiszta képet alkothat magának bárki is, ha saját magánkiadási naplóját áttekinti és meglátja azt, hogy az államadón kívül, mennyi más czímeu vétetik igénybe erszénye állami ténykedések fejében; költséges kiszállások, drága peres eljárás, költséges és b zonytalan védelem az adóhivatal túlkapásai ellen és sok egyéb, mint p. o. az önkormányzattal járó mellékkiadások. Szorosan véve ezek mindinkább az állam általi igénybe vétel, mint a kényelmi s luxus kiadások rovatába tartoznak, azonban ezen felfogás, bár nézetem szerint elég világos, mégis képezheti vita tárgyát, vagy legalább is igen bő indokolást és fejtegetést igényelne, de az már nem képezheti vita tárgyát, hogy a perczentekben kifejezett községi adó, mint állami functiókért fizetett teher, államháztartásunk megítélése alkalmával, szintén tekintetbe veendő. Ez az, t. ház, mire becses figyelmét felhívni bátor vagyok. Csodálatos dolog, hogy midőn az administrativ reformtervek égi háborúját szemléljük, midőn a megyei autonómia védelme és megtámadása a parlament legjobb erőit hozza a tűzbe és ezen kérdés feletti vita a legtömörebb pártot is képes desorganisálni, akkor a községi administratió kérdése oly hidegen hagyja a kedélyeket; hja ez most nem divat! Hogy miért, azt valóban nem fejtlietem meg? mert kétségtelen, hogy igen nagy elvi jelentősége van nemzeti fejlődésünk nem egy oldalára és mint kiadási tételt, kicsinyleni már éppen nem lehet. T. ház! Igyekeztem megbízható adatokat gyűjteni az ország különböző vidékeiről, a községi adóról — rovatai vagy közkölíőnek nevezik néhol — perczentekben kifejezve; és megdöbbentő eredményre jutottam. Az összes egyenes államadónak 30—40%-tól kezdve 60—70%-ig, sőt néhol 90—100 0 / 0 ot is meghalad és folytonosan emelkedőben van, majd mindenütt azon kifakadással találkoztam, midőn egy vagy más vidék viszonyait kérdeztem, hogy: én nem tudom máshelyt az hogy van, de uálunk tűrhetetlen, mi 40—50—70%-ot fizetünk. De nem is szükséges, hogy teljes statisztikát adjak, a í. ház tagjainak legnagyobb száma élő statisztika, minthogy gyakorlatban érzik és tanulmányozhatják e kérdést. — Ha van kivétel, az vagy némely igen nagy vagyonos alföldi község, hol e teher nagyoa megoszlik, vagy olyan község, melynek saját