Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-214

214. országos ülés márcíins 2. 1880. 235 értelemben vannak, tanulmányozzák egy kicsit azt az ősi megyei institutiót. Ne méltóztassanak csak a modern közigazgatási tudományra építeni okoskodásaikat, midőn az ország közigazgatásáról vau szó. Tisztelet, becsület a tudománynak, de én kijelentem, hogy semmi téren nem ismerem el kevésbbé a tudomány jogosultságát, mint a közigazgatás terén, mert ez kiválólag praktikus dolog. És méltóztassanak bár barbarismusnak tartani, de én, ki egy pár évig szolgáltam a megyét azon tapasztalatokat, azon tudományt, melyet abból merítettem, nem adom az összes elméletekért melyeket a Stein Lőrinczek, Gneist Rudolfok összehalmoztak. Tanulmányozzák önök a régi institutiót, a melynek kétségtelenül meg volt az a nagy érdeme, hogy bennünket, mint szabadságszerető, alkotmányos érzületű népet fenntartott; és én azt hiszem, hogy ha ezt tanulmányozni fogják, tisztelettel fognak meghajolni az ősök bölcsessége előtt és tartózkodni fognak attól, hogy saját nemzetük testén, mint valamely eorpus vivén experimentumokat csináljanak, mint milyet például tegnap a t. képviselő ur nekünk bemutatott. {Elénk helyeslés a szélső balon.) Ezek után, t. képviselőház, bocsánatot kérek a t. elnök úrtól is, hogy a vita mostani tárgyától, t. i. a költségvetéstől ennyire divergáltam, legyen szabad most a költségvetésre és a bizalmi kérdésre nézve nézetemet igen röviden elmondani. [Halljuk !) Én azt gondolom, hogy mi a tényleges pénzügyi helyzettel és ezen budgettel szemben nehéz, sőt hamis helyzetben vagyunk és pedig úgy mi, kik a kormányt támadjuk, mint azok, kik azt pártolják. Én azt hiszem, hogy nincs senki a házban, a ki azt hinné, hogy mi ebből az állapotból normális eszközökkel megmenekülhessünk. Kincs senki, ki előtt ne állna biztos perspeetivában egy bizonyos dolog, mely elkerülhetetlen, a melynek megnevezésétől azonban jónak tartja mindenki tartózkodni, én sem tartom azt opportunusnak megnevezni. Tavaly azt mondottuk. terjesszen elő a kormány fmancz-programmot. A kormány arra azt mondta, most nem érek rá, majd ha convertálom a 153 milliós kölcsönt, A conversio megvan, de a programmnak hire sincsen. A kormány beterjesztett egy rakás adótörvényjavaslatot. De miért^? Talán azért, hogy a deficitet elenyésztesse. Én azt tartom, t. ház, hogy egyáltalában nem. A kormány maga is igen jól tudta azt, hogy arról szó sem lehet, hanem előterjesztette ezen törvényjavaslatokat csak azért, hogy aliquid fecisse videatur. Előterjesztett két törvényjavaslatot, melyeket azután később visszavont. Sajátságos benyomást tett ezen két törvényjavaslat. Emlékeztetett azon játékra, midőn eldugnak valamit, azután keresik és a szerint, amint valaki közelít hozzá, vagy távozik tőle azt kiáltják: „tűz", vagy „víz". Midőn az úrbéri és szőlőváltsági papírok törlesztésének elhalasztására szóló törvényjavaslatokat a kormány beterjesztette, a közönség azt kiáltotta „tüz—tüz", mert azt látta, hogy a kormány jó helyen keresgél. De ekkor megharagudtak a bécsi Shylokok és elbocsájtoíták a maguk csaholóit, a kikkel ezen országban is nagy mértékben rendelkeznek. (Élénk helyeslés és tetszés a szélső balon.) A kormány kénytelen volt a törvényjavaslatokat vissza vonni. Nem akarok t. ház, belebocsátkozni azon határozati javaslat részletezésébe, mely a fogyasztási adóknak nagyobb mérvű kihasználásáról szól. Én azt hiszem, hogy a mi kormányunknak bizony volna szive hozzá, hogy ezen eszközhöz nyúljon, de más baj van itt. Wabrmann Mór t. képviselő ur, kiről tudjak, hogy igen elmés, élezés ember, azzal akarta capacitálni a pénzügyi bizottságnak a mi pártunkbeli tagjait, hogy ezzel össze van kötve azon fogyasztási vonal, melyből isten tudja mi fog majd kinőni. De éppen ez az a miért a kormány előtt elfogadhatlannak látszik, mert igaz, hogy lesz jogunk 8 év múlva új ví'-mszövétséget kötni Ausztriával, de hogy hozzá is nyúljunk azon joghoz, ez az ördögnek olyan falrafestése, melyről még csak gondolkozni sem szabad. Nem merül tehát fel sem a vitában, sem az előtt, oly eszme, melyre pénzügyeink rendezésének reményét alapítani lehetne. S én bátor vagyok figyelmeztetni a t. képviselő urakat, nevezetesen magát Széli Kálmánt és Prileszky képviselő urat, hogy tanácsos lesz elkezdenünk azt, hogy ne emlegessük nagyon sokat azt a bizonyos nemzeti becsületet. Mert én azt hiszem, előbb-utóbb könnyen bele jövünk azon helyzetbe, midőn majd csak a köztt lesz választás, megmentsük e a becsületet, vagy a nemzet életét. S bármi kevéssé legyen szép, de én akkor, midőn nem:-etemről van szó, inkább azt tartom mentsük meg az életet, ha koczkáztatnok is a becsületet. Ha most arról van szó t. ház s ezzel akarom befejezni már is hosszúra nyúlt beszédemet, (Halljuk!) ha arról van szó, hogy ezen aggályos, de több, mint aggályos, ezen szomorú helyzetbe miként jutottunk, azt mondom, hogy ennek okai első sorban azok, kik 1867-ben azon szerencsétlen közösügyi factumot megkötötték. (Ugy van! a szélső balon.) Akkor állították a magyar állam háztartását oly alapra a dualismus és paritás folytán, a mely háztartási rendszert Magyarország a maga anyagi eszközeivel megbirni nem képes. Egyenlő lábra állíttattunk Ausztriával, ez a szegény ország, ez a félig Ázsia, mint az osztrákok mondják, ez kénytelen viselni ugyanazt a háztartást, melyet a rég óta 30*