Képviselőházi napló, 1878. IX. kötet • 1879. deczember 3–1880. február 9.
Ülésnapok - 1878-181
181. országos ülés deczember 3TJ879. 6! köztt eszközlendő kereskedelmi gőzhajózási járatok segélyezésére engedélyezendő póthitelről szóló törvényjavaslat tárgyában. Ez után pedig következnék az igazságügyi bizottság^ jelentése ^ a szegényj ognak kölcsönös biztosítása iránt AusztriaMagyarország és Francziaország köztt kötött szerződés tárgyában. Ezen két tárgyat volnék bátor kijelölni, mint olyanokat, melyek az esetben tárgyaltatuának. ha a már tárgyalás alatt levő és a védelmi adóról szóló törvényjavaslat letárgyalva lesznek, (Helyeslés!) A t. ház elfogadván előterjesztésemet és a napirend ily értelemben megállapítva lévén, méltóztassanak a képviselő urak interpellatióikat megtenni. Nóvák Gusztáv: Tisztelt képviselőház! (Halljuk!) Azon számos és nagymérvű visszaélések megszüntetése és az orvoslás eszközlése czéljából bátor vagyok a fájdalom, jelen nem lévő t. belügyminister urat interpellálni, mintán ugy a belügyminister ur, mint közegei a szabad egyesülés irányában országszerte feltűnő üzelmeket gyakorolnak, kötelmemnek tartom felszólalni annál is inkább, mert legfontosabb jogaink egyikéről van szó. Három igen eclatans esetet leszek bátor a t. ház engedelmével, szokott rövidséggel előadni, miután a sok szónak ugy sem vagyok barátja. (Halljuk!) Az 1848/49-iki honvédség egyesülete, daczára annak, hogy mint testület már számos évek óta létezik, alapszabályait belügyministeri önkény folytán sehogy sem birja a köteles bemutatási záradékkal elláttatni. E tárervban a tényállás ez. A honvéd-egyesület legutóbbi felterjesztésére ezt válaszolja, jobban mondva, ekképen kötekedik a belügyminister ur: „A honvédválasztmány folyó évi május hó elsejéről kelt felterjesztésében foglaltak alapján és tekintettel a valódi tényállásra, az egyesület által elérni kívánt czélra a következő észrevételeket teszem. Az 1. §-ból ezen szavak: „saját tagjai erkölcsi elismertetésének kivívása'' kihagyandó, és pedig nem csak azon okból, mert ily czél semmiféle egylet hatásköréhez gyakorlatilag nem tartozhatik; de kiválólag azért, mert nem is szükséges. Minthogy az 1848/49-iki magyar honvédségnek az erkölcsi elismerést megadta már a hazai kegyelet és feljegyezte a történelem." Eredeti egy következtetés ez t. képviselőház ! Az a Tisza Kálmán, a ki annyi éveken át, annyiszor hangoztatta a 48'49-iki honvédség erkölcsi elismertetését és ki oly ékes dictiókban gyönyörködtette a házat, midőn ennek szükségességét mutogatta, most ilyen logikával áll elő és még az e czélra való törekvést is megtagadja. (Tetszés a szélső balon.) Kötelességemnek tartom, t. ház, e tárgy felemlítésénél megjegyezni. és mindazon 48—49-ki honvéd bajtársak nevében is kijelenteni, kik dicső multjokhoz hívek és következetesek máig is, ezen belügyministeri önkény előtt meghajolni nem fognak, hanem felemelt fővel és teljes joggal fogják követelni az erkölcsi elismerést mindaddig, míg lesz törvényhozás, mely a nemzet becsületszavát be fogja váltani, ebbeli követelésünket, legyen meggyőződve a belügyminister ur, — hogy példájára nem fogjuk a szegre akasztani. De van még két ívnyi előterjesztés a belügyministe-ri kötekedésben, melyekkel nem akarom untatni a t. házat, De, hogy lássuk, kivel van dolgunk, felolvasok még egy pontot: a 48. §. értelme szerint, ha az egylet pénztára kimerülne és kölesönkötés nem sikerülne, a választmányi tagok, a szükséges pénzösszegeket sajátjukból tartoznának befizetni. No már, tisztelt ház, a központi választmánynak, mondhatom komolyan ügybuzgó tagjai, ingyen szolgálnak és minden jutalom nélkül teljesítik kötelességöket. Mi a fő kötelmök? A honvédmenház kezelése. Tegyük fel, hogy a nemzet kegyelete azon sok áldás közepette (?) melyet önök bocsátanak reája, megszűnik, vagy tetemesen megapad az istápolás tekintetében, a törvényhozás pedig továbbra is süket marad a segélyezési kérelmünknél, hogyan lehet józan észszel azt követelni: hogy az a választmány, melynek tagjai éveken át önfeláldozó és fáradhatlan tevékenységet fejtenek ki, a pénztár kimerülése esetében sajátjukból fedezzék a szükségletet és hogyan lehet majd egy olyan választmányra szert tenni, mely az ilyen előzmények után magára vállalja a menház fenntartását is. Azt hiszem, t. ház, hogy egy ilyen választmányt alkotni egyedül a lipótmezei intézet lakóiból lehet, máshonnan nem. Ezen két pont ismertetése eléggé illusztrálja, t. ház, azon kebelrezgést, mely a honvéd név hallatára a belügyminister urat oly rettenesen elragadja. Pedig jó volna gyakrabban megemlékezni arról, hogy az 1848/9-iki honvédek fényes tényei nélkül még e fércz-alkotmánynyal sem bírnánk; jó volna megemlékezni arról is, hogy ama dicső múlt nélkül nem lenne módja a ministerelnök és belügyminister urnák ama bársonyszékhez oly szívósan és oly minden áron ragaszkodni. A másik eset szintén érdekes és tanulságos. A szeged belvárosi népkör alapszabályai 1878. év május 7-én a szükséges záradékkal el lettek látva. A szomszédos derék dorozsmai polgárok, kik együtt éreznek a kitartó és hazafias elvhíí szegedi polgártársakkal, másfél évvel ezelőtt szintén tömörülni óhajtottak. Nehogy okot és alkalmat szolgáltassanak a belügyminister ur ismeretes kötekedésére, szóról szóra lemásolták a szegedi népkörnek a belügyministeri záradékkal ellátott alapszabályait. Es mi lett a vége?
