Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.
Ülésnapok - 1878-165
92 165. országos ülés november 12. 1879. tás nélkül nem lehet azokat elfogadni. A képviselőház akkor jobbnak látta Deák Ferencz munkálatát elfogadni. Ebből törvén}* lett. Mi e törvény előtt, mint alkotmányos polgárokhoz illett, meghajoltunk. Elvtársaim az első delegatiókban részt vettek mindaddig, inig meggyőződtek róla, hogy a delegatióknak a kormánypolitika kifolyásának kell lenni és hogy azokban a parlamenti ellenzék részvétele csak az osztrák félnek szolgálnak erősbítésére. Azontúl nem vettek részt a delegatióban egész a fusióig. Ez a fusió létrejött a volt Deák-párt, a volt balközép és a reform-párt egyesüléséből. Elismerem, hogy ezen egyesülésnél, nri a fennálló jogelveket előre bocsátottuk. De hát bűn volt-e ez"? Épen ezen oldalról nevetségessé tenni való apostasia volt-e ez? Mire való tehát a parlament? Mire való a diseussió, a capacitatió, ha a meglevő tényeket, a tapasztalat után elfogadni jellembe vágó, jellemet sértő dolog. Hiszen akkor a leszavazott képviselő holt ember: eltemetett holt ember, ha hallgat: galvanisalt holt ember, ha mozog. Nem akarom felkavarni most azon vitát, liogy honnan volt a fusio initiálva; nem bánom, hogy azok, kik akkor azt legjobban helyeselték, most szétrobbantására törekednek. De azt mondani, hogy álljunk egymással szemben az itt maradt pártok, a volt Deák-párti és balközépi része, ez legalább is anaehronismus. Hol vannak azok? Hiszen, a kik aláirtak a kisebbség javaslatát, azok közül még csak nyolezan vannak a házban, azok közül is egy az ellenzéken. E pártnak zöme sem az egyik, sem a másik pártnak tagja nem volt; saját programmjuk alapján választattak meg. Mi többiek, vének, itt ülünk egymás mellett, minden háttéri gondolatok nélkül, minden félretett revanche eszmék nélkül és különösen minden kielégítetlen nagyravágyás és ambitiók nélkül. [Hosszan tartó derültség a jobboldalon). Azt sem tartom t. képviselőtársunktól gyöngéd fogásnak, hogy a vitába belekevert oly férfit, ki mindnyájunk közös fájdalmára jelenleg nincs e házban jelen, annak nem tagja, értem Grhyczy Kálmánt. Ha ő itt volna, majd megmagyarázná azt, mit jelentettek azok az ő szavai, hogy „e monarchia ne űzzön nagyhatalmi politikát" és hogy, hogyan egyeztethető ez össze azzal a ténynyel, a melyet ő, mint űeákpárti minister végrehajtott, hogy mégis e^y nagyhatalmi politikának a módszereit meg kell szerezni; a midőn az európai viszonyok bennünket rákényszerítenek. Nem mi űzünk, hanem űzetünk. Az európai helyzet és az események nem kérdik tőlünk, hogy mik a mi chablonjaink, melyekhez alkalmazkodni akarunk. Szeretném t. képviselőtársamtól megkérdezni azt, hogy vájjon, majd mikor a korona tanácsosai közé fog tartozni, ön is fogja-e a koronának ajánlani azt, hogy hagyjon fel a nagyhatalmi állás folytatásával ? De nem kérdezem, mert erre méltóztatott már megfelelni választóihoz tartott igen érdekes beszédében, a hol elismerte, hogy a védtörvényt újra megszavazni igen helyesnek találja: pedig ez a nagyhatalmi állás. (Derültség jobbfelöl.) T. képviselőtársam azzal kezdi, az az tulaj donkép mielőtt kezdené, pro appetitorió előbb elfogyasztja a t. előadó urat, {Nagy derültség) hogy miért motiválta oly röviden és miért motiválja különösen a kormány előterjesztése és indokolásához mérten, a maga előadását. T. ház! Az előadói hivatalra vállalkozni csakugyan mindig a martyrium közé tartozott. Az előadó mindig az első szónok egy tárgyban, a kit még nem hallgat senki és az utolsó szónok, a kit már nem hallgat senki. (Derültség.) Közben egy-két hétig ott kell neki a kredenezben ülni, senki sem kérdi tőle, hogy hogy adja a papirost (Derültség) s azután mikor tele szedte magát argumentumokkal és válaszolni akar, akkor a t. ház uni sonso rákiáltja: eláll! (Derültség.) T. ház! Vagy vegyük komolyan az előadói tisztet, vagy pedig, ha igy akarjuk tekinteni, akkor legalább a tehetséges fiatal embereket, kik ily missiót elfogadnak, mely az öregek közül senkinek sem kell, legalább a személyes inveetivákkal ne insultáljuk. (Igaz! a jobboldalon.) És most, t. ház, elértem t. Szilágyi Dezső képviselő ur beszédének elejére. Azt mondja a képviselő ur: hogy mi elmentünk Boszniába, az ottani rendet felforgatni. Gyönyörű rend! mely elől, évről évre százezren menekültek határországainkba, a kiknek eltartása millióinkba került! Pompás rend, a mely lehetővé tette azt, hogy egy kolduló dervis, egy rongyos kalandor kezébe ragadja az ország kormányát, a török kormány hivatalnokait megölethesse s csinálhatott egy feje tetején álló államot. Ez volt az a szép rend, a melyből kiindult az az átkozott lavina, melynek neve: keleti háború. (Helyeslés jobbfelol.) Hogy ez a rend újra vissza ne térhessen Boszniába, épen azért vagyunk mi most benn. Egész Európa, maga Törökország helyesli, hogy Bosznia és Herczegovinában új rend hozassék, de a ki mindegyiknél nagyobb auctoritás, a kit Szilágyi Dezső képviselő ur is el fog tekintélynek ismerni, a kit mindig tisztelt, bár néha ellenkezésbe jött is vele és ez az említett igen t. képviselője Budapest VIII. kerületének, a ki a „Fehér ló"-ban tartott beszédében (Derültség jobbfelöl. Halljuk!) választói előtt határozottan kinyilatkoztatá és nagyon bölcsen tette, hogy ezen politikának következményeit ő is elfogadja. Szilágyi Dezső: Sohasem mondtam! r Madarász József: No hát félreértés! (Élénk derültség.)
