Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-163

54 lí>§. országos ülés november 10. 1879. feltenni kellene azt, hogy a ezivilizált Európa rovására, Oroszország bűntársának magát megalázni soha nem fog, sőt akkor sem, ha ezáltal Németországon revanche-t venni remélhet; hiszen ezen egész úgynevezett revanehe-nak, egyáltalában semmi értelme nincs, miután Francziaország elejétől fogva a támadó és békeháborító volt, meddig Nénietoi szag, mindenkor csak magát védelmezte és mint győző is az utolsó békekötés alkalmával semmi egyebet nem tett, mint hogy Francziaország újolagi támadása ellen, azou régi uémet határvidék visszavétele által lehetőleg magát biztosította, a melyet XIV. Lajos százévvel ezelőtt részint, sőt a béke közepén elkapni szíveskedett. Francziaországnak új hadi dicsőségre nincs szüksége, mert e tekintetben minden jövendő időre még igen sokat teljesített: ész és eszély sőt inkább azt parancsolják neki, hogy a hason-eredetű német szomszédjával békében és barátságban éljen és nem többé azon borzasztó helyen, a hol az embergyilkolás a tivornyák ünnepié, hanem a békés, embertápláló és emberszerencsésítő munka áldott mezőjén, a diadalkoronáért küzdjön. Ezáltal Francziaország önmagának a legnagyobb szolgálatot tenné és oly dicsőséget aratna, a melylyel száz meg száz megnyert csata nem érhet fel. De fájdalom épen Francziaország bizonyította be azt, hogy sőt oly nagyra mívelt és oly szeretetre méltó nép, mint a francziák, ugyanazon nép, a mely az 1789-ki világrendítő forradalmat szülte, mindent, a saját szabadságát is az úgynevezett „gloire" bálványának feláldozni képes. Ma igenis a franczia köztársaság, az orosz-franczia offensiv-szövétséget határozottan visszautasítani látszik. De vájjon ki állhatna jót azért, hogy már holnap, a revanche rögeszméje Francziaországot Oroszország karjaiba nem vezetendi-e? T. ház! Mindezen kérdések, épen annyi ismeretlen mennyiségeket képeznek a jelenkor politikai egyenletében és hiábavaló fáradozás volna, ilyen egyenletet feloldani s ez által a jövő fátyolját levenni akarni. Mindazonáltal azon körülmény, hogy a felvetett kérdések, ma egyáltalában a politikai diskussióra befolyással bírnak, a mostani békeállapotra nézve elég jellemző. Ezen körülmény t. i. bizonyítja be azt, hogy az európai béke tökéletesen kiszámíthatlan tényezőktől függ s tehát meglehetősen gyönge lábon áll. Lehet, hogy a jövő azoknak igazat fog adni, a kik már ma hosszú békét jósolnak; de épen úgy lehetséges, hogy a mostani békeállapot, csak a vihar előtti csendet jelenti. Egyébiránt bármit is hozzon a jövő, annyi áll. hogy Ausztria-Magyarországnak az oecupátióval kezdett művét, minden körülmények alatt folytatnia s egyáltalában a vele született keleti missiójához, most már rendületlenül ragasz- j kodnia kell, ha a nagyhatalmi állásáról nem abdikálni, sőt a fennállását koczkára tenni nem akarja. Ezen missióban nemcsak a habsburgi monarchia életereje, hanem egyenest a létjogosultsága rejlik; ezen missiónak, nevezetesen Magyarország, a fenntartását és czivilizátióját köszönheti és ugyanezen missió, ma majdnem százévi elhanyagolás után, a régi varázserejét bizonyította be, midőn az újra felkarolása a habsburgi monarchiának röptében, a vesztett, világállást visszaszerezte s kivált domináló positióí azon veszélyek ellen kivívta, a melyeknek épen Magyarország legesleginkább kitéve van. Ezen elvitázhatlan tények ugyan elég hangosan szólnak a mellett, hogy Magyarországnak a saját jól felfogott érdekében, a habsburgi monarchiát, a gondviselésszerű missiójában minden erővel és áldozatkészséggel támogatnia s ennélfogva mind azt concedálnia kell, a mi ezen missió teljesítésének nélkülözhetlen eszköze, vagy — hogy még egyszer a törvény szavaival éljek — a mi „a közös biztosság közös és együttes védelmének és fenntartásának" egyik eszközét képezi. Minden bizonynyal! Minden hazafinak forróan kell óhajtania, hogy azon nagy átalakulási processus, a melynek kezdete, Olaszország egyesítése és a melynek fordulópontja, a német birodalom alkotása volt, ezután békén folyjon le; de, ha újra, ismét háborúra kerülne a dolog és ez fájdalom nagyon is valószinű, mert az emberiség sorsa már egyszer az, bog}" zordon utat kell megjárnia és kemény harezokat kell kiállnia., mielőtt nagy történelmi czélját elérné, ha mondom, mégis háborúra kerülne a dolog, ezen háború, az eldöntési harcz leeud azon kérdés felett, hogy Német- és Olaszország keleti határa és Oroszország nyugati határa közötti terület, a nyugoti kultúrának és erkölcsiségnek fenntartássék-e, vagy pedig Oroszország fegyvesszó'je alá jővén, a pánszlávizmus martalékjává váljék? Ezen fenyegető világharczczal szemben, ugyan bővebb fejtegetést nem szükségei az, hogy Magyarország, ma inkább mint valaha van a habsburgi monarchiára szorulva, az ma inkább, mint valaha, egyedül ezen monarchiában talál menedéket és megmentést. Azért, uraim, adjuk meg Magyarországnak a mi Magyarországé, de adjuk meg a monarchiának is, a mi monarchiáé! Osak igy szolgálunk valóban hazánknak és nemzetünknek és csak igy követjük azon nagy halott jelszavát, a kit Magyarország a legnagyobb fiának nevez és a kinek emlékszobrát. Budapest legdíszesebb terén, ebben a napokban fogják ünnepélyesen leleplezni, csak igy követjük, mondom, Széchenyi István jelszavát: „ Magyar országnak csak a habsburgi monarchiában van jövője, kívüle nincsen!" (Nyugtalanság a szélső bal/elöl. Élénk helyeslés rí jobboldalon.)