Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-173

17S, orsssigoi iiló» november 24. ÍH19. 271 A t. minister ur pedig láthatja, hogy már Ifj. Ráday képviselő sem ugy érti a törvényt. Szükséges tehát, hogy a nemzet joga nyilván- és kétségtelenül kifejeztessék. (Helyeslés hal felöl.) Ugyanazon t. képviselő ur, a stabilitás indokából támadja meg határozati javaslatunkat, mivel az a létszámot nem 10, de 5 évre kívánja megállapítani. De midőn azt mondja s hozzáteszi, hogy mindegy, akár 10, akár 5 év, az mindenkor ideiglenes természetű, mert ő Felsége initiativájára mindenkor megváltoztatható, a stabilitásra fektetett érveit saját argumentiójával dönti halomra, mert ha megváltoztatható 5 év előtt egyik irányban, ép ugy megváltoztatható 5 év után másik irányban. (Elénk helyeslés a baloldalon.) T. ház! A véderő létszámának 800,000 főben való megállapítását, a politikai helyzet által előidézett kényszerűség teszi szükségessé. De a kényszerűséggel szemközti van egy másik, nem kisebb kényszerűség. Ez a pénzügyi helyzet. E kényszerűség ;t mielőbb egyensúlyba kell hozni, különben a 800,000 szurony mellett, már is züllött anyagi jólétünk, teljesen összeroskad. Őszinte örömmai üdvözöltem volna e tekintetben, akár a t. kormány, akár pártja részéről, egy biztató jelt, egy biztató szót. Fájdalom! e vita folyamán is arról kellett meggyőződnöm, hogy arra, miként a nép terhein könnyítve legyen, a törvényjavaslat mellett, még csak kilátás sincs. Megvallom, nagy kíváncsisággal vártam s feszült figyelemmel hallgattam t. Ivánka képviselő urnák legközelebbi felszólalását, mert komolyan vettem igéretét s teljesen osztottam február 6-án tett azon kijelentését, „hogy a pénzügyi viszonyok enyhítésére, meggyőződése, hogy a hadseregi költségekben is lényeges megtakarításokat lehet tenni, hogyan és miként? megmondja, midőn a védtörvény újra elő fog fordulni, előre kijelentve, hogy nem a honvédség eltörlése, de kiterjesztése által." Szivemből örültem volna, ha e tekintetben csekély tehetségem szerint pártolhattam volna, de bocsásson meg a t. képviselő ur, tegnapelőtt „másról beszélt Bodóné, mikor Helfy képviselő ur a bor árát kérte." (Élénk derültség és helyeslés balfelöl.) Beszélt a t. képviselő ur lovasságról, tüzérségről, gyermekek exercirozása s tornázásról és sok másról, még a kozákokról is, csak azon február 6-iki igéretét nem váltotta be, a minek pedig élét gr. Aoponyi s e párt ellen kívánta irányozni; a helyett azonban, egyszerűen elfogadta a kormány javaslatát, mely szerint a hadsereg költségének leszállításáról, a honvédség kiterjesztése által szó sem lehet s igy e tekintetben is be kell érnem a ház ezen oldaláról benyújtott határozati javaslattal, mely, ha ez irányban concrét javaslatot nem is tartalmaz, a kisebb öt évi tartam s a nemzetnek visszakívánt jog folytán, kellő erély s akarat mellett legalább megadja a lehetőséget. (Helyeslés balfelöl.) Elismerem, t. ház, hogy Palszky képviselő ur határozati javaslata sem összessége azon jogos igényeknek, melyek Magyarországot, mint hasonjogú államfelet a dualismus folytán s az alaptörvény keretén belül megilletik. Ily jogos igénye Magyarországnak első sorban a nyelv kérdése; és a magyar elemnek a tisztikarban elfoglaló helyzete és aránya. Mely kérdés, miután felvettetett, legyen szabad nekem is pár igénytelen megjegyzést tenni. (Halljuk!) Gróf Ráday képviselő ur, a függetlenségi párt egyik tisztelt szónokának felelve, a nyelvkérdésre vonatkozásban azt monda, hogy nem képzelheti azt, hogy a birodalom katonai erejének emelését látná valaki abban, ha a magyar, cseh, lengyel, oláh stb. ezredek, mind külön nyelven lennének vezényelve. Ezt igy nem is mondotta senki. De a tisztelt képviselő ur teljesen megfeledkezett arról, hogy Magyarország, még a 67-iki törvény szerint is önálló, független, hasonjogú államiéi s nem sorozható össze. Csehország, Galliczia, vagy bármely Kronlanddal. S bizonyára túllőtt a czélon a t. képviselő ur. mert „el nem képzelhetése" a magyarul vezényelt honvédségre is érthető, mely intézmény pedig, okom van hinni, a t. képviselő urnák ép ugy szivén fekszik, mint bármely hazafinak. Gróf Ráday t. képviselő ur, mintegy argumentumul használta a magyar csapatok hősies feláldozását s vitézségét a jelenlegi védszervezet s vezénylet érdekében, hisz, úgymond, a jelen hadszervezet mellett is a magyar ezredek örömmel küzdöttek s tagjai hősileg haltak meg. Erre eszembe jut a szabadságharczból hazatérő honvédnek, egyik elesett bajtársa eleste iránt intézett kérdésre adott azon laconicus felelete: „örömmel halt meg a hazáért, mivelhogy muszáj volt véle." A magyar csapatok vitézsége, bizonyára tanúsítja, hogy kötelességüket híven teljesítik; de okszerűen nem vitatható el, hogy magyar vezénylet mellett a kiképzés könnyebb, a szellem jobb, a lelkesedés nagyobb lenne. Azonban a kérdésnek lényege nem is az. A nemzet elhallgat ugyan ideig-óráig, de le nem mondhat elévíthetlen jogainak érvényesüléséről, hogy fiai ne germanis íltassanak; mi pedig történni fog mindaddig mig a magyarországi ezredeknél, a vezény- és kezelési nyelv, a politikai nemzet és állam nyelve, a magyar nem lesz. Kérdem az igen t. vallás és közoktatási