Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-96

40 96. országos ülés márezíw 25. 1879. — a csolnakban legalább — a végczélnak hátat fordítva ül és evez. Az országgyűlés eloszlatása után csakhamar megdöbbenve láttam végbemenni azt, a mit ezelőtt hihetetlennek tartottam. Seregeink bementek Boszniába és Herczegovinába. De a bevonulás nem történt épen ugy, a mint az a berlini szerződés 25. czikke értelmében várható volt. Monarchiánk és a poita ugyanis, sehogy sem tudtak megállapodni az úgynevezett részletek iránt. A részletek mégis bekövetkeztek, de nem tintával, hanem vérrel jegyezve. így tehát az európai békeműnek épen mi reánk vonatkozó része rövid, de véres harczok útján volt csak foganatosítható. A bevonulás nem ment ugyan végbe azzal a katonai zenével, a mely kilátásba volt helyezve; hanem harczi zenével, szilaj harczi zenével, a mely dalformában dörögte el amaz ismeretes közmondást, a mely igy szól: „a ki szelet vet, az vihart arat." {Helyeslés a baloldalon.) És van vihar a monarchia belsejében is, más értelemben vett vihar: a keblek vihara. [Elénk helyeslés balfelöl.) Az országgyűlésen, a delegatiókban kérdik a képviselők, az országban kérdi minden ember: meddig fog e megszállás tartani ? mennyi áldozat - tételt fog még követelni ? Mi lesz a vége ennek a megszállásnak ? És a nemzetnek ez a kíváncsisága, ugy hiszem, menthető; mert a kínos bizonytalanság közepett, mely a szóban forgó actióból a monarchia népeinek osztályrészül jutott, csak a pénzügyi és politikai helyzetnek súlyos voltát mondhatjuk bizonyosnak. De tudom, hogy bármily súlyos legyen is a helyzet, nem törhetnék pálczát az occupatió felett, mig azt nem sikerült bebizonyítanom, hogy a megszállás elkerülhető volt, hogy nem volt szükség rá. Igyekezni fogok röviden bebizonyítani, hogy erre a lépésre nem volt szükség. (Halljuk!) Külügyi kormányunknak az occupatió óta bő alkalma volt védeni politikáját; és én őszintén igyekeztem elhitetni magammal a t. külügyminister ur részéről élénk színekkel festett esetleges veszélyek bekövetkezését, t. i. azon esetre való bekövetkezését a veszélyeknek, ha mi e mandátumot el nem fogadjuk. Kísérletem nem sikerült. Az occupatió politikájának védelme abból a feltevésből indul ki, hogy a porta nem volt képes a szóban forgó két tartományban helyreállítani a rendet és fenntartani uralmát. Nem bocsátkozom e kérdés fejtegetésébe; tegyük fel, hogy a porta nyomban a nagy katastrófa után nem volt képes helyreállítani ama tartományokban a rendet; még ez esetben is kérdem: elkerülhetlen volt-e az, hogy kizárólag az osztrák-magyar monarchia szállja meg e tartományokat? Nem felelt volna-e meg a czélnak egy, a porta irányában az őszinte támogatás jellegét viselő ideiglenes megszállás? Ez egy csepp vérbe sem került volna. Részt vettünk volna benne mi is, és az ezzel járó költségeket könnyen elviseltük volna. De még a csak részünkről foganatosított megszállásnak is, ha az ideiglenesség, az őszinte támogatás biztosítékait szolgáltatja a portának, jobb eredménye lett volna. Miért nem történt ez meg? Erre a kérdésre nem nyertünk választ. A főke'rdés az, hogy a megszállt tartományok most már kinek a tulajdonát képezik ? (Felkiáltások a szélső balon: Az osztrákokét!) A t. külügyminister ur állítása szerint mi a mandátum elfogadásával elejét vettük roppant bonyodalmaknak; megmentettük Törökországnak állami létét, legalább itt Európában, megóvtuk a magyar-osztrák monarchia létérdekeit és biztosítottuk Európa békéjét. Ha ez igy van, t. képviselőház, ugy valóban bámulatosnak kell tartanom az olyan intézkedést, a melynél fogva az európai közérdek és nyugalom megóvásának csaknem egész súlya az osztrák-magyar monarchia vállaira nehezedik. Ezzel szemben kevés vigasztalást nyújt nekünk a t. külügyminister urnak az a kijelentése, hogy a berlini congressuson közméltánylásra találtak az osztrák-magyar monarchia érdekei; hogy a nagyhatalmak ott elismerték egy nagy és erős osztrák-magyar monarchia szükséges voltát. Igen megtisztelő ránk nézve az elismerés; de én azt hiszem, hogy a nagyhatalmak jobban leköteleztek volna minket, ha annak elismerése melleit, hogy a monarchia európai szükség, oly határozatot hoztak volna, a melynél fogva az európai békét a monarchia népeire nézve olcsóbb áron sikerült volna biztosítani; mert — és ezt nem lehet eléggé hangsúlyoznom— a megszállással járó áldozatok nincsenek arányban a monarchia közgazdasági, pénzügyi helyzetével. A helyett tehát, hogy más országba mentünk rendet csinálni, sokkal jobb lett volna csendesen, de ébren és tettre készen itthon maradni, kímélni népünk vérét és pénzét és akkorra tartani fenn harczi kedvünket, a mikor annak parancsoló szüksége előállott volna. (Elénk helyeslés a baloldalon.) Az európai nagyhatalmaknak tehát, ha erős osztrák-magyar monarchiát akarnak, nem kellett volna olyasmit határozniok, a mi ugyan nagy megtiszteltetés a monarchiára nézve, de a mi utóvégre még sem más, mint a monarchiának adott fényes meghatalmazás önmaga meggyengítésére. (Helyeslés, ugy van! a baloldalon.) De azt mondják, ha mi nem foglaljuk el ama tartományokat, elfoglalja más. T. képviselőház, ha abból a felfogásból indulunk ki, hogy bármely állana is, a congressus határozataival mit sem törődve, foglalásokat tehet, akkor méltán kérdezhetjük : mit hozott hát