Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-105

103. országos ülés április 3. 1879. 201 ződésem szerint lehetetlen volt akkor, mikor az engedélyokmány megköttetett, és a törvényhozás által 1870-ben elfogadtatott. Nem oly viszonyok között, mint a milyenek rá bekövetkeztek, de általában még rendszeres viszonyok között is — merem állítani — a lehetetlenségek közé számítható lett volna egy olyan vasútnak ugyanazon egy társulat által való kiépítése, a melynek egy része garantiroztatik, a másik része nem garantiroztatik, de a két rész egymástól elválaszthatlannak declaráltatik (Igaz! jobb/elől). Hogy a dolognak ilyetén megállapítása miért történt akkor, annak vitatása nem ide tartozik; tény, hogy ennek következtében a kormány és az engedélyesek köztt folytonos küzdelem folyt. Az engedélyesek részéről — a kiknek háta inegett állottak talán azok, a kik azon vidék érdekében, melyen a garaittirozott vonal vonult volna keresztül, azon vonalnak mielőbbi létrejöttét óhajtották az engedélyesek részéről— mondom, az akkori ház némely tagjai által bátorítva, minden megtörtént arra, hogy fait aceompli létesíttessék a garantiával ellátott vonalnál és a megteremtett tények által a törvényhozás később mintegy kényszeríttessék arra, hogy az egyik rész kiépíttetvén, erre a garantia adassék meg, a másiknak kiépítése pedig általában ejtessék el. Az akkori kormánynak feladata az volt, hogy ily tényt semmi szin alatt létre jönni ne engedjen, nehogy — hogy úgy fejezzem ki magamat — a törvény intentiója ezen az utón kijátszható legyen. Ez volt kezdete a dolognak. Ily körülmények köztt nagyon természetesen, a kormánynak bizonyos pontig védekező állást kellett elfoglalnia. Közbejött még a komáromi pályaudvar kérdése. A komáromi pályaudvar kérdése az engedélyokmánynak egyik homályos pontjából eredt, a mely azt mondta, hogy Komáromnál a Dunáig tartoznak építeni a vonalat. Ezt lehetett értelmezni úgy is, hogy a kormány követelheti a mint a katonai kormány követelte is, hogy a vár-erődítéseken belül vezettessék a vasút a Dunáig; lehetett értelmezni úgy is, a mint az engedélyesek értelmezték, hogy a Dunának Komárom körüli, az engedélyesek által választandó pontjáig legyen vezetendő a vasút. Természetes, hogy a kormány ezt az utóbbi álláspontot nem foglalhatta el, mert ez nem lett volna az állam érdekének megfelelő; valamint természetes másfelől, hogy egy nem garantirozott vonalrésznél két-három millióval több költekezést, mint a mennyit okozott volna azon modalitás, melyet a hadügyi ministerium követelt, az engedélyesek nem fogadták el. Ez tehát egy kétséges kérdés volt, s azt hiszem, alig volna itt eldönthető, hogy tulajdonképen jogi szempontból melyik félnek adna a KÉPVH. NAPLÓ 1878—81. V. KÖTET. biró igazat. Mindezen indokoknál fogva, mig egyfelől a törvényhozás inteutióját keresztülvinni kötelességének ismerte a kormány, — habár nem is volt ezen vonalnak államgazdászati szempontból nagy szükségességéről meggyőződve: másfelől minden könnyebbséget igyekezett az engedélyeseknek arra nézve megadni, hogy egy vagy más módon — ha egyszer a törvény már kiépítendőnek határozta — a vonal kiépíttessék. Innen eredt tehát az, hogy a kormány, épen az engedélyesek kérésére, az engedélyokmány változtatását, az egész kérdés finaneirozása módosítását a törvényhozásnak benyújtotta. Ebből a törvényjavaslatból, mint már előttem is említve volt, soha törvény nem lett; nem lett pedig azért, mert azon ülésszak bezáratott más körülmények folytán, mielőtt ez az ügy tárgyaltathatott volna, a következő ülésszak előtt pedig az engedélyesek kinyilntkoztatták, hogy ők már most semmi szín alatt építeni nem fognak. Én tehát azon meggyőződésben vagyok, hogy a kormány akkori eljárását alig lehet itt hibáztatni. A kormány, mint már szerencsém volt jelezni, nem tehetett az engedélyesekkel szemben mást, mint a mit tett. És akkor, midőn az engedélyesek határozottan kinyilatkoztatták, hogy ők már most sem az eredeti, sem a kilátásba helyezett engedély-okmány alapján — melyet pedig az ő velők vaió megállapodás folytán, s az ő kérésökre nyújtott be a kormány — nem akarják a vasutat építeni, hanem egyútíal a már tett költekezések fejében, valami harmadfél milliónyi követelést jelenteitek be: akkor a kormány nem tehetett mást, mint hogy a cautiót elveszettnek declarálja; nem tehetett mást, mint hogy mintegy ezt a feleletet adja ama harmadfél milliónyi követelésre. Közigazgatásilag elismerni azt, hogy nekik a cautióra talán joguk van. nem lehetett, mert ez annak idején a bíróság előtt praejudiciumot képezhe.ett volna. De itt már szerény nézetem mégis az, hogy egyedül az a körülmény, hogy akkor a kormány abban a kényszerhelyzetben volt. melynél fogva elveszettnek deelarálta a cautiót, nem bizonyítja azí, hogy ez álláspont a biró előtt is fenntartható lett volna. En azonban a kérdés jogi oldalához szólani egyáltalában nem kívánok, hagyom ezt a hivatásszerű jogászokra. Én egészen más szempontból ítélem meg e kérdést, t. i. egyíelől méltányosság, másfelől az állam méltósága, az állam tekintélye szempontjából. Akármint történt a dolog, annyi elvitázhatatlan tény, hogy az engedélyesek közel két milliót elköltöttek ez engedély-okmány alapján azon reményben, ;

,bogy ők a pályát igy vagy úgy megépítik. Ok tehát határozottan károsodtak, Áll ezzel szemben az, hogy az állam egyáltalában 26