Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-104

176 104. »r*!!íg»» ilís áprllli S. ISfS. sen megóvassanak. S hogyan óvattak meg ezen érdekek? Hogyan lett ezen simulékony hangulat kiaknázva? Ugy, hogy nem Románia, ezen negyedrangú kis fejedelemség, banem AusztriaMagyarország, a magyar kormány puhult meg. Megpuhult a t. kormány két irányban, úgy a megnyitási batáridőnek, mint a nemzetközi pályaudvarnak kérdésében. Eddig jogunk volt követelni, hogy a romániai kormány, ha már egyszer múlt évi augusztus i 7-éig nem teljesítette kötelességét, azt mielőbb tegye meg, és hogy mi addig, hogy ez iránt garantia és sanctio legyen, a vereierovai vonal összeköttetését megakadályozzuk. Lehetnek kételyek az iránt, hogy vájjon ezen gátlás jogosan történte, vagy nem. Ha ez iránt kételyeim lettek volna, ezeket eloszlatta a t. közlekedési bizottság, a mennyiben az ő véleménye szórói-szóra ezeket mondja, melyek e helyzet tisztázására valóban sokat tesznek: A bizottság egyértelműieg óhajtja az 1874. évi május 31-én kötött s az ugyanazon évi XXVII. törvéuyczikkel beczikkelyezett szerződésben biztosított tömösi csatlakozás mihamarább kiépítését biztosítani, s meg van győződve arról, hogy az orsovai csatlakozás megnyitásának elhalasztása, a kormány részérő] a múltban nemcsak törvényszerű, de a magyar forgalmi érdekek megóvása szempontjából feltétlenül szükséges lépés volt, a mely tekintetben a kormány részéről tapasztalt szilárságot egyértelmű elismeréssel veszi tudomásul. Ugy hiszem, t. ház, a mi eddig törvényes és szükséges, kötelességszerű dolog volt, az most egy napon nem válhatik törvénytelen és szükségtelenné. Törvényes alapja volt a magyar kor mánynak arra, hogy az orsovai vonalat ne nyissa meg. Hogy ebben rejlik részünkre hatalmas garantia a másik, a plojesti vonal kiépítésére, azt beismerte a t. bizottsági előadó, azt hangsúlyozta a közlekedési bizottságnak csaknem minden tagja, ezt beismerte maga a t. minister ur is, ámbár rígy látszik, most nem igen akarja azt beismerni. Az indokolásában határozottan mondja a minister ur, hogy az egyik vonal, a tömös-plojesti, nagy érdekében áll Magyarországnak; holott a másik vonal „Románia részére előnyös." A kormány ezeket mondja az indokolás erre vonatkozó passusában. Noha különösen az utóbbi indok méltányos figyelembe vételt igényelt, még is lehetetlen volt azon eshetőségnek tért nyitnunk, miszerint a Románia részére előnyös orsovai csatlakozás létesül s az egész forgalom ez irányra tereltetik, mig ellenben a saját érdekünkben álló tömösi csatlakozás esetleg egészen elejtethetik, vagy legalább bizonytalan időre elhalasztatik. Ha tehát ebből megtudjuk, a mit a bizottság maga is constatált, hogy Románia érdekébon fekszik a vercierotai vonal mielébbi megnyitása, ha a bizottság jelentéséből tudjuk, hogy törvényes jogunk vau ezen közlekedés meggátlására mindaddig, mig a romániai kormány a plojesti vonalon kötelességét nem teljesíti: kérdem a t. kormányt, miért adja a kezéből ezen hatalmas garantiát, melyet eddig hatalmasnak és alkalmasnak tartott, Magyarország kereskedelmi- és ipari érdekeinek megvédésére ?! Azt mondja a kormány: mi engedtünk, concessiót tettünk bizonyos irányban, de engedett a román kormány is. Hát yézzük, miben rejlik a román kormánynak ezen engedékenysége ? A t. közlekedési minister ur ezen engedékenységet a pályaudvar kérdésének eldőlésében látja; és azzal dicsekszik, hogy ő most képes volt kivívni azt, hogy nem mindakét pályaudvar fog, mint nemzetközi intézet, a román oldalon felépíttetni, hanem hogy csak mindakét csatlakozási és vonalátadási határszéli állomást román területen ugyan, de azután a kereskedelmi árúk megvámolására szolgáló két málhaállomást mindakét állam saját területén fogja létesíteni. De hát kérdem a t. minister urat, hol van az a törvényben megírva, különösen annak 7. czikkelyében, hogy mindakét pályaudvar román területen állittassék fel? Eu azt a törvényben magában nem látom. De hallottam, hogy 1874-ben a két kormány köztt létrejött egy titkos egyezmény az iránt, hogy — s most méltóztassék figyelni — annak fejében, hogy a román kormány törvényszerinti és szerződés szerint kötelességet teljesíti, annak fejében nagy concessiót teszünk mi magunk neki az iránt, hogy mindakét nemzetközi pályaudvar román területen állittassék fel. Én, t. ház, ha illetékes helyről nem hallót tani volna, hogy valóban létezik egy ily gyászos egyezmény, nem hinném, hogy magyar ember képes lett volna Magyarország állami tekintélyét cs kereskedelmi érdekét annyira kicsinyelni, hogy e szükségtelen egyezményre lépett volna. A román kormány nem engedett semmit, hanem megígérte, hogy kötelességét teljesítni fogja; mi pedig egy nagyon lényeges pontban nagyobb mérvű, sőt nagyon hátrányos engedményeket teszünk, és ezt vívmány kép ki akarja tüntetni a t. minister ur! De, t. ház, nem a mi kormányunk vívmánya s érdeme, hogy ezen gyászos egyezmény nem vitetett keresztül. Ennek érdemét szintén a román kormány tulajdoníthatja magának az által, hogy elmulasztotta azon határidőt, melyre ezen egyezményben a mi concessiónk biztosítva volt. S csakis ez által nyert a mi kormányunk szabad kezet. De mire használta ezt fel ? ! A mint látjuk, arra, hogy ez új szerződésben, melyet nagy vívmánynak tüntet fel, a nemzetközi pályaI udvarok eszméje egészen el van vetve és annak I helyébe mindkét csatlakozási pont Románia terű-