Képviselőházi napló, 1878. IV. kötet • 1879. márczius 6–márczius 23.
Ülésnapok - 1878-79
8 79. országos ülés márczlns 6. 1879. ezikk arra, hogy az államnak jövedelmet hozzon. Meg kell azt adóztatni azon fokig, a meddig birja, de azon túl való fokozása nem hogy megközelítené a czélt, sőt eltávolít attól bennünket. Én ezt magamról tudom. Nekem szokásom volt török dohányt használni czigarettekhez, hanem annak folytonosan emelték az árát; egy 7*fontos pakli dohányért 1 frt 15 kr., aztán 1 frt 20, majd 1 frt 30 kr. lett az ára, azután meg 12%-kal kevesebbet kaptunk, mert reducálták a méter-mérték szerint; azután fizettettek 1 frt 38 krt, végre 1 frt 43 krt. De ekkor már abbahagytam, és most veszek magyar rétháti dohányt 1 frt 30 kron 4 paklit; és most a helyett hogy 3—4 frtot adnék egy fontért, 3—4 szer annyit veszek érte. És most kérdem, ki nyert rajta, én-e vagy az állam ? [Derültség) A mi a sót illeti, ennek árfelemelése nagy mértékben csökkentette az állam jövedelmeit, mert végre a só is oly czikk, a melyből csak az vesz, a kinek módja van rá; de csökkenti a közegészséget is, mert ez az egészségre kihat, így tehát kétszer is megfontolandó, mielőtt ezen intézkedéshez fognának, (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) Említette a minister ur az államjavak eladását. Hát, t. ház, ha mi az államjavakat úgy eladhatnák, hogy pl. előre kiszámítva elmondhatnék, hogy tiz év alatt a deficitet fedezni fogja, és tiz év múlva elfogytak az államjavak, de legalább tiz év alatt ily módon rendezhetjük pénzügyeinket, azt mondanám rá hogy helyes; de hogy eladjuk az államjavakat, és a mikor elfogytak, újra kezdjük a deficites existentiát, már ez oly palliativa, a mit ajánlani nem lehet, [ügy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) j Azt mondja a minister ur, hogy az a boszniai occupatió olyan valami, a miben a magyar kormánynak semmi része sincs, olyan, mint egy csapás, a mint Mihalovics képviselő úr monda, — az égből pottyant le ránk. Én azt hiszem, hogy más helyről jött. Azt monda a minister ur, hogy ez a teher Magyarországot még nem fogná megrontani. Ha ezt 1869-ben mondta volna, azt felelném rá, hogy igaz: 4 milliónyi évi többkiadás nem rontja meg Magyarországot; ámde 1879-ben másként állunk. És volt egy képviselő ur, nem tudom ki, a ki azt állította, hogy még Montenegró és Szerbia sem fogná azt megérezni. Én nem tudom, méltóztattak-e hallani ezen képviselő urak azt a régi adomát, mikor egy keleti király egy rendkívüli teherrel megrakott tevét látott, és csodálkozott rajta, hogy a tevének hátgerincze ily rettenetes tehert megbir. Megakarta próbálni, hogy mégis mennyit bir el, s rakatott rá még többet. Mikor már körülbelől a maximumig jutottak, szalmaszálanként tették rá a terhet, s mikor végre még egy szalmaszálat rátettek, eltörött a teve hátgerincze. Túlságosan meg volt rakva, s ezen szalmaszál is elegendő volt, hogy a teve igen erős hátgerinczét megtörje. Ily állapotban vagyunk mi. Nálunk is ez már a szalmaszál, mely a teve hátgerinczét eltöri. Ha 1869-ben volnánk, mikor budgetünk többletet tüntetett fel, mikor jövedelmeink meghaladták kiadásainkat, akkor azt mondanám, 4 millió többkiadás nem öli meg Magyarországot. De a mostani körülmények közt, 4 millió forint az amúgy is maximumra fokozott kiadásoknál oly teher, melyet egyáltalában nem bir meg az ország. Azt mondja a minister ur, hogy ne veszítsük el önmagunk a jövőnk iránti bizalmat. Ha azt látnám, hogy vau ezen képviselőházban és a kormányban valódi akarat és elhatározott szándék a valóságos gazdálkodás terére lépni, nem veszteném el a jövő iránti reményemet. Ámbár komoly a helyzet, ámbár pénzügyi állapotunk rósz, de nem orvosolhatlan ; még mindig orvosolható, csak erős és elhatározott akarat kell hozzá, hogy kíméletlenül hozzá nyúljunk az orvosláshoz, az államháztartás rendezéséhez. Hanem a minister ur elismeri azt, hogy elszegényedik az ország, és különösen annak középosztálya, mely minden országban az állam fentartó osztályának tekintetik. Ez szomorú jelenség. De miben találja a minister ur a panaceát? Mit javasol ? Azt mondja, legyenek munkásak, legyenek takarékosak, mert munkásság és takarékosság nélkül az állam nem virulhat fel. Engedelmet kérek, hiszen munkásságra és takarékosságra inteni az embereket lehet, azért hogy sorsunkon javítsunk, de hogy nélkülözéseiket nagyobbítsák a nélkül, hogy legkisebb haszon mutatkoznék belőle, méltóztassanak megengedni, én az emberinem oly jóságában nem bízom. Meglehet, hogy vannak oly jó emberek is, kik megteszik, de nem hiszek benne. Én azt mondom, hogy ha munkásságról és takarékosságról van szó, adjon rá példát a kormány. Eddigelé azt tapasztaltuk, hogy minden kormányhivatalnok fizetése kijár, bármi történik is az országban; azt tapasztaljuk, hogy a fizetés után a jövedelmi adó sokkal kisebb, mint más honpolgároknál; azt tapasztaljuk, hogy a hivatalnokok fizetése eddigelé még mindig növekedésben részesült, de sohasem reductióban; miért nem mutatják, hogy ott, a hol szükséges áldozatot hozni, arra önök is képesek és önök is készek? Én nem mondom azt, hogy ez áldozatok a magyar pénzügyeket rendezni fogják; hanem igenis például szolgálnak a serkentésre, például fognak szolgálni a többi honpolgároknak, hogy ők ezen példát kövessék. így tettek Olaszországban is, a hol midőn a financziák szomorú helyzetbe jutottak, a király civillistájából a maga önszántából
