Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-16

166 16. országos fllós november 14. 1878. promissumot csináljon. Maga Metternich hg., a ki Törökország integritásának fenntartását osztrák érdeknek tekintette, és a keleti keresztények felszabadításának a legnagyobb ellensége volt, maga sem tudott következetes lenni ezen politikában; engedni kellett és egyetérteni a keleti kérdésben Oroszországgal; mert szüksége volt Oroszországra Nyugot-Európában. Ma is, t. ház, Bosznia és Herczegovina megszállását, occupatióját alig lehet másképen magyarázni, mint az Oroszországgal való compromissumnak eredményét. (Igaz! úgy van a szélső báloldalon.) De talán ezen occupatió Oroszország ellen van irányozva? Ellenséges indulatból történik ez? No ha ez áll, akkor bizonyos, hogy az occupatió nagyon elkésett, és hogy az alkalmas arra, hogy monarchiánkat a legnagyobb bonyodalmak örvényébe sodorja. {Úgy van balfelöl.) Hát mi is tulajdonképen az occupatiónak czélja ? Vájjon a hódítás az önczél, vagy az úgynevezett érdekkörnek biztosítása ? No ha az occupatió önczél, akkor bizonyos, hogy azok a keresztény népek ezen meghódításnak ellenszegülni fognak : s mert önállóságukat veszélyeztetve látják : szövetségre fognak lépni az egész Balkán félszigettel az osztrákmagyar uralom ellen. Én nem mondom, hogy monarchiánk mint nagyhatalom nem volna képes ezen ellenállást leverni, legyőzni: de mindenki megérti azt, hogy azon tartományok birtoklása sokkal nagyobb nehézségekkel, sokkal nagyobb veszélyekkel fog járni, mint hajdan Lombardia és Velencze birtoka. A legfontosabb azonban az, hogy ezek a népek utoljára is Oroszország karjaiba fogják magukat vetni; és ennek épen az ellenkező eredménye lesz, mint az, a mi czéloztatik, vagy mondatik : hogy az occupatió által akarjuk Oroszország befolyását korlátozni. Az occupatió tehát bizonyos szempontból orosz érdek. Általában nagy illusió azt gondolni, hogy azon népek szabadságának és önállóságának fejlődését mi megakadályozni képesek vagyunk ; hiszen a viszonyok hatalom-ereje alatt ezen népek előbb-utóbb mégis szabadok lesznek és azon nagy áldozatok gyümölcseit aligha mi fogjuk aratni. A berlini mandátum igaz, egy uemes feladat. Oly elhanj^agolt tartományokban, minők az elfoglalt részek, rendezett viszonyokat létrehozni, azokat polgárosítani igen nemes feladat: de itt a házban aligha képzelheti valaki, hogy minő beruházások lesznek szükségesek Boszniában. Meg kell nézni azon tartományokat. Képzeljünk országot, a hol nincsenek utak, nincsenek hidak, a hol mindent újra kell teremteni. És még az agrarialis kérdés! A földesúr és a jobbágyok közötti viszony olyan, minőhöz hasonló Európában sehol sem létezik, mert az sem tiszta úrbéri, sem tiszta haszonbérleti viszony. Fogunk-e itt földtehermentesítési váltságot kivethetni ? Ha igen, hol van a pénz, hiszen Bosznia és a rájah valami pótadóval ezt nem teremti elő. De én utoljára azt mondom, hogy oly nagy hatalom, mint Ausztria - Magyarország, talán a berlini szerződéssel elfogadott mandátumot kiviheti és ott rendezett állapotokat és polgárosítási viszonyokat teremthet : de nékem mindig úgy tűnik fel, ezen áldozatok gyümölcseivel végre is mi hálára fogjuk kötelezni Szerbiát és Montenegrót. (Elénk derültség a baloldalon.) Ha az occupatió monarchiánk érdekkörének biztosítására van irányozva, akkor azt mondom, hogy erre nézve a hódítás nem alkalmas eszköz; elégséges, hogy ha azok a keresztény népek, azok a kis országok, a melyek szomszédos viszonyaik folytán a kereskedelem, a vasútépítés és főkép az élénk szellemi közlekedés folytán úgy is monarchiánkra vannak utalva; ezek épen függetlenségük, önállóságuk biztosítására monarchiánkban támaszt találnak. Hiszen egy 36 millió népességű monarchiára nézve nem bir fontossággal, még kevésbé veszélylyel az, ha ott a szomszédban valamely kis keresztény állam alakittatik: de igenis fontossággal birna, ha ezen kis keresztény állam önállóságára és függetlenségére nézve monarchiánkban támaszt találna és épen ez által monarchiánk érdekkörébe vonatik. De végre is azt lehetne mondani, hiszen ha a szerbajkú képviselők annyira az occupatió ellen vannak; hát ez mégis némi argumentum az occupatió mellett. (Derültség.) Én nem kétkedem t. ház, hogy a kormány és tán kormánypárti tagok is ezen argumentummal fognak élni. De én azt mondom t. ház, hogy ha az occupatió egy nagyobb mű kivitelének kifolyása: akkor az annexióra vezet, sőt nemcsak annexióra, de egy nagyszabású, Boszniát és Herczegovinát túlhaladó politikára vezet. Ezen új keleti osztrák politika pedig nem is képzelhető, ha a monarchia beiviszonyai nem rendeztetnek a szláv elem alapján. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Aha! Halljuk! Halljuk!) Ha tehát ilyen politika létesíttetik: nekünk szlávoknak semmi kifogásunk ellene. (Felkiáltások a baloldalon: Elhisszük! Derültség.) De a legroszabb argumentum azt mondani, hogy az egész occupatió praeventiv intézkedés a szláv elem ellen. Én nem hiszem t. ház, hogy a ki ezt elmondotta, nagyon megfontolta volna ennek horderejét. Hiszen ha egy monarchia, olyan mint a miénk, belemegy Boszniába; annyi áldozatot hoz és az occupátióról azt mondja, hogy felszabadítni akar, és egy másik kormány, a melynek a külügyek menetére befolyása van, azt mondja, hogy ez praeventiv intézkedés a szláv elem ellen, ez nem jelentene egyebet, mint