Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-12

i 22 12. országos Illés november 5. Í878, A ministerelnök ur, kinek akkor a küldöttség átadta a kérvényt, azt felelte, hogy ő azt nem tekintheti Budapest város polgárai nyilatkozatának. íme megjött rá a felelet igen rövid idő alatt. A főváros más részeiben is tartattak népgyűlések, melyek ugyanazt kérvényezték; de különösen maga a törvényhatóság, mely már mégis csak képviseli Budapest polgárságát, maga ezen törvényhatóság, mely eddigelé mindig és mindenkor a kormányt támogatta és igen eonservativ elveket vallott, az összes kormánynak törvény szerinti vád alá helyezését kívánja. Tehát megadta a feleletet arra: vájjon azon népgyűlés, mely Budapest városában tartatott, volt-e Budapest polgárságának kifejezése vagy sem ? T. ház! Ha az a kérdés, hogy a keleti ügyekre vonatkozólag mi tulajdonképen a helyes magyar politika ? — én azt gondolom, hogy mintegy axiómaként, mintegy elvitázhatlan tényként állithatjuk fel azon tételt, miszerint Magyarország keleti politikája egyik czéljának annak kell lenni, hogy az orosz hatalmi terjeszkedésnek gát vettessék, mert a veszély bennünket innen fenyeget. Sokszor, igen sokszor tagadásba vétetett ez a diplomatia útján; azt mondották, hogy ez nem áll, hogy ez rémkép, mende-monda s nincs benne semmi valóság. I)e ne nézzük azt, hogy mit mondanak, hanem nézzük azt, hogy mit cselekszenek. Annyi bizonyos, hogy több mint egyszázad óta a legszívósabb következetességgel mindig ugyanazon hóditó politikát követte az orosz birodalom: mindig dél Mé igyekezett terjeszkedni. Tudjuk, hogy a múlt században három ízben eszközölte Lengyelország felosztását. Ez volt egyik előnyomulása: nyugat felé. Most már nem tartotta szükségesnek nyugaton tovább nyomulni, hanem talált déli határain egy más birodalmat, egy más államot, mely bizonyos okoknál fogva gyöngébbnek mutatkozott, mint milyen volt Lengyelország; ez az ottomán birodalom. Ezt azután rendszeresen meg-megtámadta. A múlt századtól mostanáig talán hét háborút viselt már az ottomán birodalom ellen, s ezen háborúk mindegyikében egy részét az ottomán birodalomnak elszakasztva, saját birodalmához csatolta, kivévén az 1854/5-iki háborút, a midőn Európa nyugati hatalmasságai erővel ellenszegültek az orosz hatalom terjeszkedésének; akkor nem kapott semmit, sőt önmaga volt kénytelen csekély áldozatot hozni. De ezt az egyet kivéve, minden háború alkalmával az ottomán birodalom kisebb, vagy nagyobb részét saját birodalmához csatolta, s e szerint mindinkább és inkább közeledett a mi határaink felé. Most, uraim, úgy látszik, elérkezettnek látta az időt, hogy az általa úgynevezett beteg ember végre is megkapja az utolsó kenetet; eltakaríttassék innen és örökségében osztozás történjék. Ugy látszik, e czélból és ezen szándékkal indította meg az utolsó háborút. Európa felfogta azt, hogy Oroszországnak nyugat felé, vagy kelet felé való terjeszkedése veszedelmes nemcsak a hozzá legközelebb eső országokra nézve, a minő a mi hazánk és a velünk egy fejedelmi kapcsolatban levő Ausztria, hanem veszélyes az összes európai civilisatióra nézve. Mert midőn azt látják, hogy nem csupán egyik fejedelme egyéni szeszélyének, egyéni tulajdonainak következése az, a mely ezen politikát ideiglenesen provocálja és utódai azután attól eltérő politikát követnek, hanem midőn azt látják, hogy ezen állam folyton, több mint egy század alatt, mondhatnám másfél századon át mindig következetesen ugyanazon politikát követte: akkor be kell látni, hogy ez rendszer, a melynek keresztülvitelére Oroszország vállalkozott. És az kétségtelen, hogy ez ránk nézve veszedelmes. A legjobb óvszer volt ezen terjeszkedés ellen, az ottomán birodalom területi épségének és függetlenségének fenntartása. Ezt elismerte maga Európa, midőn az 1856. párisi szerződés alkalmával egyenesen kimondta azt, hogy az európai érdekek biztosítása és a béke consolidatiója tekintetéből, az ottomán birodalom területi épségét és függetlenségét, biztosítékokkal kell körülvenni. Az egész párisi békeszerződés nem tartalmaz egyéb dispositiót, mint azt, a mely oda czéloz, hogy az ottomán birodalom területi épsége és függetlensége fenntartassák. És ezen szerződést aláirtak az osztrák birodalom akkori képviselői: Buol-Schauenstein gróf és Hübner báró. Ezen szerződés ellen Magyarország soha fel nem szólalt, ezen szerződésre maga a kormány hivatkozott; de hivatkozott akkor, mikor az ellene szólott és nem akkor, mikor az mellette szólott. Ezen szerződést az európai nagyhatalmasságok, különösen azok, melyek hadviselő felek voltak, t. i. Angolország, Prancziaország, Olaszország, Oroszország és Törökország aláirtak, s ezen szerződés különösen az osztrák császárral egyetértőleg köttetett. Miért? mert nem volt ugyan hadviselő fél ezen esetben, a mennyiben mint semleges állam fegyveres neutralitásban állott s elköltött talán 6—700 millió forintot és nem tett semmit; azonban miután mégis mint szomszédállam a legtöbb érdekkel viseltetett a kérdés iránt, és miután a hadviselő felek területének egy részét hadseregei elfoglalva tartották: az európai hatalmak természetesnek találták, hogy ő is részt vegyen a béke-congressusban. Azután Ausztria kérésére még azt is megtette a congressus, hogy Poroszország követeit is meghívta, mely ország egyáltalában semmi részt sem vett a háborúban.