Képviselőházi napló, 1875. XVIII. kötet • 1878. május 21–junius 29.
Ülésnapok - 1875-405
m 486. országos ülés június 12. 1878. ges javítását tette kilátásba. Utolsó szava a t. ministerelnök urnák a vámvita alkalmával az volt, hogy a kiegyezés lényegesen jobb a statusquónál. En t. ház azt hiszem, hogy nagyon kívánatos volna, hogy a kormány ezen szavát váltsa be és állításának ura legyen. Az elintézett dolgokra nézve erről már szó sem lehet, azon ügyekre nézve azonban, melyek még elintézésre várnak, lényegesen javítható lenne az ország helyzete; ezek pedig a külállamokkal kötendő szerződések vagyis a követendő vámpolitika ügye és a 80 milliós adósság kérdése. Ha e két kérdésben az ország érdekeinek megfelelő megoldást sikerülend létrehozni, akkor a kiegyezés még javítható lenne, ámbár akkor sem lenne kielégítő. De hogy állunk e kérdésekben — a 80 millióról nem szólok, mert arról máskor lesz szó, — de hogy állunk a tariffa kérdésével. [Halljuk]) Elénk emlékezetében áll a t. háznak t. kormánynak is az, hogy miképen tárgyaltatott ós miképen fogadtatott el az átalános vámtariffa. A kormányelnök ur velünk szemben, a kik azon aggodalmat fejeztük ki, hogy az átalános tariffa egyszersmind autonóm tariffa leend, a leghatározottabban tiltakozott ezen felfogás ellen. A kormányelnök ur hivatkozott az 1 S r >3-iki tariffára, azt mondván, hogy a jelen átalános tariffa annak helyét van hivatva pótolni, a mi más szóval annyit tesz, hogy az általános tariffa lesz az, mely életbe lép a velünk nem szerződött államokkal szemben, de lesz egy más tariffa is azokra az államokra nézve, a mely államok Ausztria-Magyarországgal szerződést kötnek. Ez rendkívül fontos nyilatkozat volt í. ház, mert ez azt jelenti, hogy Magvarország meg lenne óva azon reactionarius yédvámos iránytól, melyet az osztrákok követnek. Én ugyan t. ház, a helyzet symptomáit látva, akkor sem igen mertem amaz ígéretnek hitelt adni, mert attól tartottam, hogy az osztrák kormány a magyar kormány legjobb hiszemü eljárása daczára fog találni utat-módot a magyar állam ebbeli törekvésének meghiúsítására. De bármi volt is egyéni meggyőződésem, hinnem kellett a kormányelnök nyilatkozatának, vagy legalább is el kellett némítanom ebbeli kételyeimet és a t. háznak is hinni kellett; hitt is a t. ház és ennek következtében megszavazta az átalános vámtariffát. De hát hogy állunk most a kormány Ígéretével és az arra alapított reménynyel? Azt hiszem t. ház, hogy azon reménynek, mely szerint más szerződési tariffa fog életbe léptettetni a külföld fontosabb államaival szemben, e reménynek most csak foszlányai vannak. A ki figyelemmel kiséri azon dolgokat, a melyek Ausztriában történnek — sajnálom, de ugy látszik, hogy Magyarországra nézve is az a döntő, annak e tekintetben kételyei nem lehetnek. És ha ez ugy van, akkor egészen más képe van a kiegyezésnek, mint a melyet a kormányelnök ur festett, midőn azt mondotta, hogy a kiegyezés kedvezőbb lesz, mint a jelen állapot. (Felkiáltások a baloldalon: Ugy van! Ugy van!) Nem folytatom tovább ez eszmemenetet. (Halljuk \) E házban kétféle felfogású férfiak ülnek, egyik rész bízik a kormányban, s ennek következtében azon reményben, hogy a szerződések a külállamokkal meg fognak köttetni s azáltal a helyzet javulni fog, elfogadja a kiegyezést. Azok, kik ily kedvező helyzetben vannak, természetesen majd annak idejében követelni foghatják a kormánytól, hogy a szerződéseket, melyeket ígért, hozza létre; ha ez azonban bárminő oknál fogva nem következnék be, akkor — méltóztassanak megbocsátani a triviális kifejezést, — az elszalasztott nyúlnak bottal üthetik a nyomát. A ház másik része nem bizik a kormányban, mert okult a tényeken, legalább nem bizik annyira, hogy előre is lemondjon a tárgyi biztosítékról, és a kiegyezést a jó remény fejében érvényre segítse. A háznak ezen része tárgyi biztosítékot kivan, s ezt csak abban lelheti, hogy mindaddig a szövetség ne létesíthessék Ausztriával, míg a külföldi szerződések vagy legalább is egy szerződés, mely tariffa-szerződés lévén, a szerződéses tariffát is magában foglalja, létre nem jön. Én a magam részéről ez utóbbi kategóriába tartozom, s ennél fogva már ezen okból sem járulhatok a főrendiház módosításához, mely a szövetség végleges érvényesítését czélozza. Vannak még t ház, egyéb okaim is, azokat azonban a különvéleménybea előadtam s azért azokat nem ismétlem. Most befejezésül még csak egyet kívánok megjegyezni. (Halljuk !) Ha visszatekintünk az immár három évig tartó kiegyezési vajúdásokra és küzdelmekre, akkor két tény áll tisztán előttünk. Az egyik az, hogy a három éven át megmegujult küzdelemben a ház is és a kormány is és talán még a nemzet is belefáradt ez ügybe. Mindenki úgyszólván ideges türelmetességgel várja, hogy e kérdések befejeztessenek, és sokan hajlandók egyszerűen napirendre térni azon eszmék felett is, melyek az ország helyzetének javítására vezethetnének, mihelyt a küzdelem tovább folytatását tenné szükségessé. Ez az egyik tény. Én megvallom egész őszintén, hogy én ezt nagyon sajnálatosnak tartom. Én azt hiszem, hogy kitartás nélkül soha senki semmit elérni nem fog, akár egyes, akár nemzet. Ha mi három évi küzdés után lemondunk az ország érdekeinek érvényesítéséről csak azért, hogy tovább folytathassuk a tétlenség, vagy tespedés lethargikus álmát, akkor félek, hogy e nemzetnek nincs jövője. Életre való csak az a nemzet, mely örök és lankadhatlan kitartással küzd, mig czélját el nem éri. A világ első nemzetének,
