Képviselőházi napló, 1875. XVII. kötet • 1878. ápril 9–május 20.
Ülésnapok - 1875-395
395. országos ülés május 15.1878. 331 En e részben már meg is tettem illő helyen a lépéseket az iránt, hogy a tárgyak lehetőleg felkerestessenek, és ha Bécsben vannak, muzeumunknak visszaszereztessék. Minthogy pedig én mostanáig legfelsőbb helyen is, muzeumunk iránt mindig a legmelegebb részvétet és rokonszenvet tapasztaltam : bizton reményiem, hogy ezen eljárásomnak, a mennyiben a kérdéses tárgyak csakugyan Bécsben vannak, kívánt eredménye is lesz. Most kérem a t. házat, méltóztassék ezen előzetes nyilatkozatomat tudomásul venni, mert mindenesetre lesz még módom és alkalmam, ugy a t. házzal, mint a képviselő úrral is tudatni, hogy mily eredménye volt eljárásomnak. (Helyeslés a középen^) Szalay Imre: T. ház! Nem vádoltathatom ellenzékeskedóssel akkor, midőn jelét adtam annak, hogy csak az ügyszeretet miatt interpelláltam, mert 1877. november 10-én történt az interpellatió, és én nem sürgettem a házban a feleletet, hanem csak az utóbbi napokban kértein erre fel a minister urat. Nem tettem ezt előbb, mert tudtam, hogy a minister ur felirt Bécsbe, hanem azt is tapasztaltain később, hogy ezen felírásnak semmi eredménye nem lett. Én készséggel tudomásul venném a minister ur válaszát, ha azt nem látnám, hogy a magyar ministereknek kívánságai oda fen Becsben siket fülekre találnak, és mikor a nemzet jogáról van szó, arra Bécsben nem is hederitenek. Nem akarom a minister ur irányában azon választ használni, melyet a ministerelnök midőn e padokon ült még, egy ministerelnöki nyilatkozattal szemben használt, hogy t. i. azon felelet, nemcsak államférfihoz, de még férfihoz sem méltó; de higyje meg a t. minister ur, hogy ha nem Trefort Ágoston, hanem Szalay Imre ülne azon a széken, és azt látná, hogy a mihez a nemzetnek joga van, az a nemzetnek nem adatik meg : inkább lemondana, minthogy tűrné nemzetének megaláztatását. Nem hiszem, hogy valaha azon székbe üljek, {Ügy van] a középen.) és nem is akarnék ott ülni, de annyit mondhatok, hogy ha ott ülnék, oly nyomatékot tudnék adni szavamnak, hogy azt Bécsben ugy meghallják, mint meghallják itt e házban, az én igénytelen beszédemet. Különben a t. minister ur válaszát azon szempontból bírálom meg, hogy ő egyszer régebben egy hírlapi czikket irt, — különben nem tudom való-e, de nekem ugy mondták, — melyben barbárnak, vagy ilyesminek czimezte a magyar nemzetet. Ez régebben volt. De ha cultur fejlődésünk iránt a t. minister ur kissé élénkebb érzülettel viseltetnék, nem mondaná a háznak azt, hogy az ő válaszát tudomásul vegye, hanem elkövetne mindent, hogy nemzeti kincseink valóban visszaszereztessenek. Ha visszagondolog a múlt időkre, elborul lelkem azok tudatára, mik 1849-ben történtek. A nemzet legnagyobb férfiai Aradon kivégeztettek. A nemzet legnagyobb emlékei, szabad ságilarczainak jelképei, múzeumából elvitettek, mert azok Eóth és Fillipovits zászlói voltak és a polgárháború minden jelképei kell, hogy eltöröltessenek. En ebben is megnyugodnám, ha nemzetem arczulcsapásaként nem állana Budán a Hentzi szobor. Ha azt akarta az osztrák, hogy e nemzet feledje el, mit vele tett; ne állította volna e szobrot oda. Addig, mig Aradon csak egyesek adakozásából áll fen egy jelkép, addig itt Magyarországnak nyilt kigunyolasakent egy szobor áll, és a mi zászlóinkat, minthogy polgárháborúnak emlékei nem szoktak meghagyatni, felviszik Bécsbe. Szomorú ez t. ház, oly dolog, melyről azok, kik a méltányosságnak 1867-ben és azóta mindig, valahányszor méltányosságról volt szó ő irányukban, zászlóvivői voltak, ugy látszik, megfeledkeztek. 1867-ben méltányosságból egyezett ki Magyarország Ausztriával, most ismét méltányosságból áldozatot-áldozatra halmoznak, a nemzet jogos tulajdonát képező elvitt dolgok pedig vissza nem adatnak; mert ha vissza akarták volna adni az elvitt dolgokat, fél év óta már megtehették volna. Ha a t. minist» s r ur biztosit az iránt, hogy azon tárgyak, melyek nem elvesztek, hanem elvitettek Bécsbe, visszaadatnak: tudomásul veszem a minister ur válaszát; de ha ez iránt meg nem nyugtat: akkor a tárgyalást kérem. Trefort Ágost vallás és közoktatásügyi minister: Már most tudjuk t. ház! a t. képviselő ur felszólalása után, miért sürgette ő a választ interpellatiójára. Ez az ő dolga, de még is felszólalok, hogy némi megjegyzéseket tegyek az ő előadására. (Halljuk!) Először is megjegyzem, hogy sajátságos parlamentalismus volna, ha ily kérdés miatt akár az egész ministeri um, akár az illető minister lemondását adná be. (Helyeslés a jobboldalon.) Továbbá biztosithatom a t. képviselő urat, nem a sikerről, mert végtére semmi ügyben nem lehet a sikert előre biztosan megmondani, — de biztosíthatom az iránt, hogy azon modornak, melylyel én ez ügyben eljártam, valószínűleg több eredménye lesz, mint volna azon modornak, melyet a t. képviselő ur — mint monda, követett volna. Végre azt mondta a t. képviselő ur, hogy erélyesebben léptem volna fel, ha a magyar cultura iránt érzékein volna. Már engedjen meg a t. képviselő ur, de e tekintetben ő tőle sem ta42*
