Képviselőházi napló, 1875. XVII. kötet • 1878. ápril 9–május 20.
Ülésnapok - 1875-387
387. országos ülés májas 6. 1878. 155 Azt mondják, hogy ezek adóhátralékok. Jól van, de szavaztassák meg ezeket a hátralékokat. Hisz ezekre nézve rég ki volt mondva, hogy évenkint íölosztandók és ugy részletekben fizetésid ők; de önök neki mennek, ha van valakinél mit exequálni és elexequalják azt is, a mi 5—6 évre lett volna kiszabandó. Azután azt gondolni, hogy mert az adók ily nagy mérvben jöttek be a múlt évben, hogy még az adóhátralékok is, melyekből már nyolcz esztendő óta nem jött be semmi, mind bejöttek, és még azon fölül az előirányzott összegnél egy és fél millióval több — akkor mikor azon adó, melyet az embernek önkénytesen, de saját kényelmükre fizetnek, t. i. a fogyasztási adók apadtak: azt hiszem, megfoghatatlan, mert hisz ha már az ember kiadja a pénzt, természetszerűleg inkább adjon ki a maga kényelmére, sem hogy az államnak fizesse akkor, mikor különben is szűk körülmények közt van. De ha még is az egyenes adókból nemcsak az jött be, a mi előirányozva volt, hanem azonfelül másfél millió, a fogyasztási adók pedig csökkentek : ez csak bizonyítéka annak, hogy az adóexecutiók oly virtuositásra emeltettek, mint annak előtte sohasem volt. A múlt évben annyira ment az adójövedelem, hogy az idén a minister ur felbátorodva 88 és V» milliót, azaz még körülbelül 350 és néhány ezerrel többet irányoz elő, mint a mennyi a múlt évben bejött. Azt gondolja a minister ur, hogy ezen akna kifogyhatatlan, hogy az örökké fog tartani? Hisz az executiók egy ideig csak mennek, de mennél több jön be ez utón, annál kevesebb marad a jövő évre, és azt fogja tapasztalni a minister ur, hogy nem fokozni, hanem leszállítani kell az adót: ha nem akarja, hogy a nagy adójövedelem csak a papíron maradjon. Panaszok emeltettek itt azon rendetlenségek miatt, melyek az adók behajtásánál előfordulnak, és valahányszor ezen kérdés csak fel említtetik is, azonnal feljajdul minden ember. Én megengedem, hogy ennek nem a minister ur az oka; de nem tesz meg mindent, a mit annak orvoslására tennie kellene. Megengedem, hogy történhetnek rendkívüli esetekben hibák ; de hogy a hibák oly rendszeresek legyenek, hogy alig van ember, a ki ne tudna esetet mondani, mely rajta történt meg, midőn a hivatalnok az adókivetésnél túlmegy azon, a mi kötelessége : az nem történhetik véletlenségből, hanem hanyagságból, azon kezelő személyzetnek hanyagságából, melynek felette áll a minister. De én a minister urat nem okozom e miatt, hogy nem vizsgál meg minden egyes esetet, mert hisz az teljes lehetetlen. De igen is segíthetne a bajon az által, hogy ha vagy törvény hozatnék, vagy más módon rendelkezés történnék arra nézve, hogy az legyen köteles az okozott kárt megtéríteni, a ki azt okozta. Hogy ha azon hivatalnok tudná, hogyha ő hibát követ el, a kárt neki kell megtéríteni: mindjárt kevesebb lenne a hiba ; de addig mig a hivatalnokok büntetlenül követhetik el a hibát s halmozhatják rakásra és az nekik egy krajczárjokba sem kerül, az nekik kellemetlenséget se okoz: addig méltóztassék megengedni, ezen hibák nem fognak megszűnni, hanem növekedni fog az elégedetlenség, mely a társadalom minden rétegeit áthatja, mert ezen hibák a társadalomnak nem csak egyik másik osztálya ellen követtetnek el, hanem mindnyájunk irányában. A legkisebbtől a legnagyobbig mindenki tapasztalta a visszaéléseknek, a hibáknak nyomát és súlyát. Még csak néhány megjegyzést akarok tenni a luxus-adókra nézve, melyek szintén meg voltak említve. Annyi bizonyos, hogy ezen luxus-adók nem hoznak be annyit, a mennyit a ministerium tőlünk remélt. Én azt hiszem, hogy ennek két oka van. Az egyik az, hogy a ministerium vérmes reményeket táplálta luxus-adóból befolyandó jövedelemre nézve. Én elvben a luxus-adót nem rosszalom, sőt helyeslem, hanem meg kell különböztetni, hogy mi luxus-adó, mi nem. Hogy ha egy embernek a kocsiját megadóztatják, a mely nála nem luxus, hanem szükségleti czikk: akkor nem a luxus-czikket adóztatják meg, hanem azt, a mi mondhatni nélkülözhetlen szükségét képezi igen sok embernek s megadóztatják azt az iparágat, a mely hazánkban egyike volt azoknak, melyek némi lendületnek indultak és még a keletre való kivitellel is bírtak, de most senki sem akar több kocsit tartani, s azután több adót fizetni. Én annak idején t. ház, utalván Angolország példájára, azt mondtam, hogy igenis adóztassanak meg a kocsik, hanem azok, melyek egyedül luxus-czikkek. Angliában például igen sok ember van, a ki üzleti érdekből tart kocsit. Például egy londoni szabónak van kocsija: miért? mert nem győz gyalog eljárni minden clienshez, hogy azokat gyalog látogassa meg, mikor szükség van rá. Tehát kocsit tart, és miután kocsit tart, nem tart csúf kocsit, hanem olyat, mint más, ki a társadalom magasabb köréhez tartozik. De ha ezt mégis üzleti kocsinak akarják qualifieáltatni, a kocsinak bizonyos kijelölt helyén elegendő nagy, olvasható betűkkel fel kell irva lennie a tulajdonos czime és lakhelyének. Ekkor aztán nem tekintik luxus-kocsinak és a nyilvános sétahelyeken megjelennie nem szabad. Ez üzlet-kocsi, ennek a sétatéren semmi dolga, oda be nem eresztik. Nálunk tudok példát rá, hogy egy összetörött régi kocsira több adót vetettek ki, mint mennyiért az illető megvette, azért, mert azt mondták, hogy ruganyos kocsi; pedig az illető tulajdonos szeretett volna rajta túladni, de nem bírt. A második luxus-adó, mely nem hozza be azon jövedelmet, mely tőle váratott, s mely egy20*