Képviselőházi napló, 1875. XV. kötet • 1878. február 5–február 22.
Ülésnapok - 1875-345
34:5. országos iil< ; «. február S. 1878 75 reactiót, mely a gyülekezési jog bölcs rendezésé- | ben leli kifejezését, illetőleg sokat igérő kezdetét. ] Nem akarom vizsgálni: vajon igaza van-e Gulner | képviselőtársamnak, ha azt mondja, hogy a Bach j korszak több érzékkel viseltetett az ország anyagi | felvirágzása iránt, mint a mostani kormány. Meglehet, hogy a Tisza ministerium ebbeli érzéke nagyobb, ha nem tud is nagyobb eredményekkel dicsekedni. De mindenesetre jellemző alkotmányos kormánypártunkra nézve, hogy azon egykor utalt időkre egészen más érzékkel gondolnak vissza az emberek, mint az alkotmány viszszaállitása utáni esztendőkben. Sújtó ítélet az jelenlegi állapotaink és intézményeink ezólszerüségére és életrevalóságára nézve. Nem tudom : tévedésben levőnek tartja-e Tóth Vilmos képviselő ur a közvéleményt e tekintetben is, valamint különösön azon véleményre nézve, mely napról-napra határozottabban nyilatkozik parlamentalismusunk politikai és erkölcsi értéke tekintetében. A jelen szomorú közállapotok fentartását czélozzák az előttünk fekvő törvényjavaslatok. Hogy azokon a javasolt közgazdászat! politika lendíteni nem fog: elismeri azoknak még- több mint egy védője is. De félnek az elvetés kiszámithatlan, mérlegelhetetlen következményeitől, azon rettenetes chaostól, melyet jelentene a ministerium bukása. Én meg vagyok győződve, hogy Magyarország polgárai nem félnek, bármily sötéten festik is nekik a falra az ördögöt. Horváth Mihály képviselő ur állitotta ugyan, de nehezen fogná bebizonyítani, hogy ez egyéb lenne egyszerű ministercrisisnél. Találna ő Felsége más ministeriumoí, mely más felfogással, más alapokból kiindulva, jobb eredménynyel fogna uj kiegyezés létrehozásához, mely ugy Magyarország mint Ausztria valódi és állandó érdekeit jobban kielégítené Az ideiglenes és átmeneti intézkedések pedig nem csinálnának nehézséget, mert bármennyire vagyunk is a hínárba, még pedig mesterségesen bemeritve : munclus se expediet. A monarchia szempontjából mennyire rósz a fenyegető vámpolitikai irány, mutatja azon idegenkedés ós bizalmatlanság, meljiyeJ a Lajthántuli népek irányunkban legújabban viseltetnek. A kiegyezési tárgyalásoknál a kormányunk által követett modus proeedendi, mely a létező ellentéteket fokozta, és folyvást ujabb és ujabb nehézségeket szült, növelte azon hangulatot, mely szerint kivánatos, hogy az osztrák tartományoknak minél kevesebb dolga legyen a magyarokkal ugy nemzetgazdászati mint politikai téren. Ezen hangulat hová vezethet, könnyen képzelhető. De én azokhoz tartozom, kik a Lajthántuli népekkel való .erős kapcsot Magyarország életfeltételének tartják. Megengedem, hogy Ausztriának nagy szüksége van reánk, a mint azt különösen gróf Nemes tisztelt barátom kiemelte. De merem állítani, hogy hazánk még nagyobb mérvben van utalva a monarchia másik felével való szilárd összetartásra. Ennek felismerése fóérdeme Deák Ferencznek és nem rajta múlt, hogy azon mechanikai összefüggés, melynek kópét mutatja a mai dualismus, szerves alakot nem ölthetett az 1867. évi kiegyezés alkalmával. De akkor a jogfolytonosság elismerése volt a főfeladat, hogy biztos alap szereztessék Magyarország érdekeinek érvényesítésére, és igen természetes, hogy a jogfolytonosság gyakorlati megtestesülése előtt az ország nem fogadhatott el egy octroyált köteléket, mely minden egyébtől eltekintve nem nyújtotta állandóságának garantiáját. De ma egészen máskép állunk. Tiz évi alkotmányos éht után fejleszthetjük az összetartozás eszméjét. Ez egészen más szellő, mint a Eáth Károly barátom által felemiitett reichsrathi Kellerspergféle lághuzam. Ma senki és semmi által kényszerítve, csak saját érdekeinktől vezéreltetve, szabad akaratból a kölcsönös méltányosság és engedékenység utján, szélesbithetjük azon keskeny hidat, melyet egy osztrák minister igen találó hasonlata szerint képez az 1867 évi kiegyezés. Ezen kiegyezés kísérlet volt, melynek nem minden részlete sikerűit, ha helyes is a két vezérelve, azaz egyfelől jogaink fentartása, másfelől a létező Európai viszonyok tekintetbevétele. Önrendelkezési jogunkat nem vonhatja már kétségbe senki. Tehát csak czélszeröségi kérdés az: vajon a tiz év előtt kötött szövetkezés formáját változatlanul fen akarjuk-e tartani vagy sem. Hogy nem volna benne változtatni való, ugy hiszem senki sem merné állítani. Csak a változtatás irányára nézve térnek el a nézetek. A mit báró Simonyi Lajos és Mudrony Soma barátom különvéleményükben mint az 1867. évi kiegyezés fénypontját állítják: oda, a közgazdászati viszony megváítoznatóságát: azt tartom én leggyengébb oldalának. Az államjogi kérdések rendezése nézetem szerint el nem választható a közgazdasági kérdések rendezésétől és mindkettőnek rendezése csak egy és ugyanazon alapelvbői indulhat ki helyesen Most a nemzetek életében az anyagi és a vele járó szellemi fejlődés képezi az állami élet valódi belső tartalmát, míg az államjogi alakulások, ha nem tagadom is fontosságukat, mégis csak alaki természetűek. A külső formáknak kell alkalmazkodniuk az állami élet lényegéhez, nem megfordítva. Igen praegnansan fejezte ki ezen megczáfolhatlan igazságot egy kiváló kormánypárti képviselő ur, midőn egy nem rég más helyen tartott gyönyörű beszédében constatálta, hogy Franczia- és Angolország í nem azért gazdagok, mivel hatalmasak és szaI badok; hanem hatalmasak és szabadok, mivel j gazdagok. És illustrálja ezen igazságot igen jól i azon adoma, miszerint gróf Beust mint a reichen10*
