Képviselőházi napló, 1875. XV. kötet • 1878. február 5–február 22.
Ülésnapok - 1875-346
98 346. országos ülés február 9. 1878 és jó egyetértés megóvása nézetem szerint nem volt a maga teljességében, a maga valóságában előállítva. Ennek fölvüágositásához kívánok járulni csekély felszólalásommal. (Halljak!) Méltóztassék azonban megengedni t. képviselőház, hogy mielőtt ezt tenném, néhány rövid észrevételt tehessek az igen t. pénzügyminister urnák minap mondott beszédére. (Halljukl) Mielőtt a kiegyezési kérdés a ház elébe került, a nyilvános vitatkozások alatt igen nagy szerepet játszott azon argumentum, hogy azon állapot, melyet e kiegyezés létre fog hozni, hasonlithatatlanul jobb az eddiginél. Azt hiszem, constatálni lehet, hogy itt a házban nem igen ereztek kedvet az igen t. szónokok és a kormány ezen argumentummal előállani. És ez természetes. Azon egynehány millió, melyről annyit beszélték, hogy meg fogjuk nyerni a restitutiónál, a pénzügyi vámoknál: lassanként elolvadt, vagy bizonyosan el fog még olvadni a kormány alkudozó kezei közt. És azt hiszem, nagyon jogosan feltehető, hogy a ministerelnök ur mostani utolsó bécsi kirándulása alkalmával szintén nem ment fel üres kézzel. Egyébiránt a ministerelnök ur már maga is kijelentette, hogy az a hires compensatió nem azon néhány millióban rejlik, hanem az Ausztriával való szakítás elkerülésében. Ide reducálódott tehát a recompensatiók kérdése ós e szerint azt hiszem, ezt az érvet ad aota tehetjük. A t. pénzügyminister urnák minap mondott fényes beszéde voltaképen igen szűk keretben mozgott Beszédének egész veleje annak bebizonyítását czélozta, hogy ez a kiegyezés még sem olyan nagyon rósz, az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek festik. A pénzügyminister ur különösen nagy súlyt fektetett szemben Lónyay Menyhért gróf úrral annak bebizonyítására, hogy ez a kiegyezés nem rosszabb, mint az 1867-iki. En nem tudom, mennyiben találja a t. ház, hogy a t. pénzügyminister urnák ebbeli érvelése helyes volt-e; hanem azt hiszem, hogy ha bebizonyította volna is ezt, akkor is kútba esett a fáradsága ; mert azzal, hogy nem rosszabb az akkorinál: egyátalában nem bizonyította be azt, hogy jó. Rósz volt amaz is. Igaz fentartotta a nemzetnek jogát a nemzetgazdasági kérdések közül, de elmulasztotta azon jogok érvényesítését, azoknak tettleg életbeléptetését. De azoknak, a kik az akkori szerződést kötötték, azokkal szemben, a kik a mostanit kötötték: van egy nagy mentségük ós az akkori alkunak a mostanival szemben van egy nagy előnye. A mentség abban áll, hogy az akkori időben hasonlithatlanul kedvezőbbek voltak Magyarország anyagi viszonyai; virágzott a szeszipar, meglehetős jó állapotban volt a czukoripar, s egyátalábau olyan volt Magyarország anyagi helyzete, hogy alig lehetett elgondolni azt, hogy ilyen következései lesznek az akkor kötött szövetségnek. (Igaz! a szélső halfáiul) A nagy előny pedig abban áll — már aztán akár kinek lehessen köszönni, akár az akkori ministereknek, akár a 'bécsi köröknek, de tény az, — hogy az akkori egyezségben benne volt az öt évi fölmondás ós ez szemben a mostani 10 évvel igen nagy előny. Egyébiránt, oly nagy különbség van az akkori és az azóta sokkal súlyosabbá lett viszonyok között, hogy nézetem szerint a két kiegyezés az összehasonlítást sem tűri meg. Hasonlithatlanul jobbnak kellene lenni a mostaninak, hogy no kellene azt mondani, hogy rosszabb. Különben azt hiszem, t. ház, hogy ez az egész kérdés: jobb, rosszabb-e a mostani az akkorinál, lehet igen érdekes az akkori és a mostani minister urakra nézve személyes tekintetben, de a dolog érdemére nézve tökéletesen odiosus kérdés. Nem arról az 1—2 millióról van itt szó, melyről mondottcik, hogy annyival javulni fog a mérleg reánk nézve; erről bátran elmondható volt kezdettől fogva: quid hoc ad tantam sitim? Nem is arról: jobb-e vagy rosszabb-e a kiegyezés. Egyedül arról van szó nézetem szerint, hogy most, midőn a tíz .év lejártával az ország visszalépett teljes önrendelkezési jogába; most midőn módunk van benne oly intézkedéseket tenni, melyeket hazánk helyzete mulhatlanul megkíván : bennfoglaltatik-e a tervezett szerződésben mindaz, mit az ország állapota mulhatlanul megkíván. (Helyeslés a szélső balfelöl.) És midőn én azt mondom, hogy az országnak mire van szüksége: nem beszélek valami ideális boldogságról. Századok lefolyása óta nagyon szerény mértékre reducálódtak e nemzet követelései az anyagi jólét tekintetében. Ha azt mondom, hogy az országnak erre vagy arra van szüksége, akkor mindenek előtt értem azt, hogy szüksége van arra, hogy megélhessen. (Igaz! Ugy van' a szélső balfelöl.) Ugy, a hogy most vannak a dolgok, nem lehet megélnünk. Mi cultur-nemzet, cultur-állam vagyunk és ezenfelül még nagyhatalmi lábon élő nemzet. Azon ízetlen erkölcsi predikátiók, hogy ne űzzünk fényt, hogy legyünk munkások, takarékosak, — s ezen predikátiókat nemcsak egy Franklintól kell hallanunk, kit a pénzügymintster ur idézett, de ezzel boldog, boldogtalan szabadságot vesz magának e nemzetet insultálni, (Élénk helyeslés a, szélső baloldalon.) azon erkölcsi predikátiók egy hajszálnyival sem fogják eltéríteni rendes útjából a mi culturmozgalmainkat. Mi állami institutiónkat ugy rendeztük be, és akként hatnak azok a nézetek, a melyek az állam berendezésére nézve általánosan elfogadva vannak, hogy itt az idő szerint olcsó közigazgatásról
