Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-319

319. országos ülés deezemfoer 4 1877. 71 És ugy mint az egyik eset, az első eset, mint rémkép áll szemeink előtt, ugy a másik a legújabb időben bekövetkezett eset csak arra való, hogy eompromittálja az egész intézményt, mert ugy az indok, mint a kiviteli mód és eredménynél fogva inkább mulatságos volt, mint visszaijesztő. De nagyon kérem a t. házat, hogy ha •egy társadalmi intézményt, mely ezer és ezer •egyes esetek hosszú sorából áll, helyesen meg akar itéini, ne itélje meg egy pár kivivő ós épen szeniemk előtt fekvő eset szerint, hanem Ítéljük meg »& egész fejlődése és így magának az ügynek lényeges mibenléte szerint. A másik kérésem a következő: előre tudom, hogy a tiszt, háznak nagy többsége ellennézetben van. Én csak arra kérem ugy a t. házat, mint a házon kivüli közvéleményt, ne méltóztassék ezen eset felett hitnyomozó széket ülni s ne méltóztassék azt heretikusnak nézni, a ki eliennézetben van. Én a t. háztól és a közvéleménytől várom és követelem, hogy ezen ügy megbirálásánál a tudományos ember higgadt, komoly ós nemes magatartásával éljenek. Ezek előrebocsátása után leszek bátor magáról a tárgyról következőket elmondani. _ Atalánosan elfogadott elv t. ház, hogy ugy az államnak, mint a jognak sarkalatos alapelve az emberi egyén, az emberi szabadság s az, hogy ezen szabadságot csak annyiban szabad és lehet az állani által korlátoztatni, amennyiben ez az állam fentartására okvetlenül szükéges. Ha az emberi szabadságot szükség nélkül korlátozzuk, nem az állam iránti hivatásnak felelünk meg. Az állam csak akkor s annyira gátoltatja meg az embert azon szabadságában, hogy maga magát védje és jogát maga vívja ki, mikor és mennyiben ő maga képes ezen önvédelem helyébe saját jogos védelmét és segélyét helyezni. E két tételnek nem felel meg, hogy a párviadalt bűnténynek nevezzük. T. ház! Az állam fejlődésében mindinkább háttérbe szorította az emberi szabadságot s most azon ponton áll, hogy az ember saját személyének legmagasabb szentélyét, hogy úgymond jani az egyéniségnek crystalját a becsületet védeni sem legyen feljogosítva. Annál kevésbé tartom helyesnek az egyént itt is elzárni a védelemtő!, mert az állam a leggyakoribb esetekben nem képes büntetése által azt pótolni, amit az ember saját működése által elérhetőnek gondol. Vegyük t. ház, a házasságtörést, a családi szentély e legdurvább megsértését, melyet csak vétségnek qualiíicál a mi törvényünk és három hónapig terjedhető fogházzal büntet. Kérdem a tiszt, háznak azon tagjait, kiknek családjok van, vajon beérnék-e azzal, h ládi béke, a családfő legnemesebb kiuese, a családi becsület megsértetik, hogy az illető ( házasságtörő csak egy hónappal büntettessék? En nem érném be, s merem mondani, hogy a ki beérné, az nem bír józan s egészséges jogi felfogással, nem bír férfias jellemmel. T. ház! Az előttem közvetlen szólott i. képviselő ur egy latin mondatra akarta alapítani ér* velósét, mondván „volenti non fit injuria". Részemről nem acceptálhatom ezen érvelést, mert nagyon jól tudom, hogy Ulpianus, a ki ezen mondatot legelőször használta, (Lásd 1. lap 5. §. Dig. de injur.) azt nem átalánosságban használta, hanem csak az injuriára, a becsületsértésre, mondván, hogy az, a ki beleegyezik az injuriába, az nem panaszkodhatok az injuria felett. De, t. ház! bátorkodom a t. ház ügyeimét egy elvre felhívni, melyeket Fichte és Hegel a büntető jog elméletének fejtegetésére használták fel. Ezen elv az, hogy az, a ki bizonyos tettet elkövetett, azon tettnek következményeit is köteles magára venni ós ha ezen következmények reá nézve nem lehetnek sértések : nem lehetnek bűntények. Erre ugy hiszem t. ház, lehetne alapítani azon tételt, hogy az ellen, a ki magát saját szabad akaratából arra határozta el, hogy síkra szálljon és veszélyeztesse saját életét is, hogy arra nézve az élet veszélyeztetése a test épségének megsértése vem lehet sértés, nem lehet bűntény. Ezen társadalmi intézménynek, a melyről most szólunk, a jellege az. hogy megállapodás történik, hogy magát mindkét fél ugyanazon veszélynek tegye ki és harmadszor, — és erre én súlyt fektetek, — hogy az egész összeütközés ne történjék csekély indokokból, hanem némely nagyon nemes érzületekből. Megvan ezen társadalmi intézmény, nem lehet vele szemben szemet hunyni. Életben van, gyakoroltatik, és én nem hiszem, hogy csak lehetséges is volna büntető törvénykönyvek által ezen társadalmi szokást és ezen közfelfogást alterálni, vagy megmásítani. És t. ház. ha mi ezen fejezetet elfogadnék, ugy a mint van, ha mi is a párviadalt bűnténynek neveznők : ugyanazon helytelen állapotba jutnánk, a melyben más államok vannak, hogy t. i. egyrészt a törvényben — gyakran csak mint irott malaszt áll az, hogy bűntény a párviadal, másrészt a társadalom és különösen a társadalomnak legmagasabb körei nem tartják bűnténynek, hanem gyakorolják azt, ha arra szükségök van. T. ház! Én nem akarnám azt bűnténynek nevezni, a mii nagyon tisztességes, nagyon becsületes emberek gyakran mivelnek. A legmagasabb és a legmiveltebb körökben, sőt ezen t. házban is nagyon sokan vannak, kik ezen nézetemet pár tolják; de azt mondják, hogy legyen az bár törvény a nagy tömegnek, de mi reánk nézve kivé-