Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-339

330 839. országos ülés január 31.1878. kormányt támogató két képviselő beszédére. Hor­váth Mihály igen tisztelt képviselő ur nagyon meg­könnyité e feladatomat, a mennyiben megkímélt azon fáradságtól, hogy nagy beosü müveiből és képvise­lői programmjából keresek ki szemelvényeket. Hisz ő azon nagy igazságokat, melyeket korábban hir­detett, s melyek az ő ékesen szólásának varázsa által oly mélyen, oly kiirthatlanul vésődtek lel­künkbe, tegnap sem tagadta meg, beszédében oly szépen, oly meggvőzőleg érvelt az önálló vámte­ridet mellett, annak egyedüli üdvözítő voltát oly ékes szólással ecsetelte, a mint azt mi, kik az ön­álló magyar vámterület feltétlen hivei vagyunk, se tehettük volna különben. A nemzet háromszá­zados szenvedéseinek, kizsarolásának szivreható szavai után azonban más conelusiot vártam és vár­tunk volna, mert ama eonclusio épen ellentéte volt a képviselő ur elméletének. S ama fényes csillag, mely értelmi láthatárán egy perezre felragyogott, csakhamar fátumszerüleg egy gyászos kényszer­helyzet ködébe tűnt el. (Ugy van! a szélső bal­oldalon.) Egyáltalában a tisztelt képviselő ur, valamint Tóth Vilmos képvi elő s a közvetlen előitem fel­szólalt Plachy képviselő ur, s mind azok, a kik eddig a kormányjavaslat védelmében lándzsát tör­tek, elismerik a vám-egyezmény káros voltát; de politikai tekintetekből meghajolnak, s készek a nem­zet érdekeit feláldozni. Ezek a politikai tokintetek képezik annátkunkat. Az 1867-ki kiegyezéskor is politikai tekinteteknek hódolva adták fel a nemzet függetlenségét, s hadereje felett való önrendelke­zési jogát. Fájdalmasan észlelhettük, hogy mily szánalmas azon nemzet sorsa, mily gyenge annak akarat-ereje, a mely a vész perczeiben haderejé­vel nem rendelkezhetik. Önök akkor a fegyvert azon mézes okoskodással vették ki a nemzet kezé­ből, hogy ha politikai jogainkból feláldoztunk is, megmaradtak nemzetgazdászati jogaink, melyek a nemzeti jóllét oly hatalmas emeltyűivé válláruk nak, hogy majd feladott politikai jogainkat is azok segélyével visszahóditandjuk, s im most nemzet­gazdászati életünk létfeltételeit, ismét politikai okok­ból felakarják áldozni, hogy c jog ós vagyonfosz­tott nemzetnek ősei szabadságvédő fegyvere helyett koldus botot adjanak kezébe. (Tetszés a szélső bal­oldalon.) Senki e házban oly élesen meg nem támadta a közösügyes alkot, senki oly élesen nem ostro­molta a Deákpárt szintén politikai okokból szárma­zott jog feladását, mint a rninisterelnök ur. (Ugy van! a széhö baloldalon.) Constatálni kívánom, hogy ő most tul licitálja a jog feladás terén az akkor oly élesen hibáztattakat, kik a nemzetgazdá­szaíi kérdésekben, különösen a bank ós a vámügy­ben a nemzet önrendelkezési jogát sórthetlenül meg­óvták: inig a jelenlegi kormány és pártja kész azt 10 évre, azaz örökre feláldozni. Ez oly progressio, mely aligha fog a nemzet és a történelem jóváha­gyásával találkozni; könnyű lenne a következetlen­séget miiiister korábbi nyilatkozataival nagyon jel­lemzőleg kitüntetni, azt azonban Madarász József barátomra bizom, ki erkölcs-katejában erre bő anyaggal rendelkezik. Én most áttérek a valódi magyar vámpolitika teendőinek rövid körvonalozására. (Halljuk! a szélső baloldalon). Tudjuk azt t. ház, hogy nap­jainkban két nagy áramlat áll szembe egymással: •A szabad kereskedelem és a vódvámos áramlat. Mindkettő mellett lehet meggyőzőleg érvelni. Én elvileg a szabad kereskedelem hive vagyok, most azonban iparunk és kereskedelmünk fejletlenségé­vel szemben legalább egy bizonyos ideig, a fejlő­dés bizonyos stádiumáig a védelmet szükségesnek hiszem, s bizonyos czikkekre nézve a mérsékelt védvámok felállítását hazánkban nélkülözhetlennek tartom. E felfogás megtámadható és critizálhaíó a szabad kereskedelem emberei által; de már a kormány eljárása, az minden eritikán alul van, azt megérteni sem én, sem senki más nem tudja; mert az egy, valóban mulatságos keveréke a két elméletnek; az védvámos kifelé , vagyis az osztrák ipart ós kereskedelmet nagyon magas védvámok­kal fedezi az ízlésesebb ós fejlettebb külföldi ipar­ral és a mozgékonyabb ós élelmesebb kereskede­lemmel szembon, nem gondolva a nyers termé­nyeinket sújtandó repressaliákkal; ós szabad keres­kedelmes befelé, a mennyiben a mi zsenge ós fejletlen iparunkat védtelenül oda dobja zsákmányul az osztrák iparnak. Szóval kormányunk kitalált a vámpolitikában is egy oly dualismust, a melynek terhe csak minket nyom. Ily anomáliát csak a fusió coníüsiója hozhat létre, mely az elvek magas­latáról az alkalomszerűség színvonalára süiyedt le. Én épen e védvámok felállithatásáórt köve­telein egyrészről az önálló vámterületet, s mindjárt bátor leszek pár szóval megjelölni azon fejlődés­képes iparágakat, melyeket védelmezendőknek tar­tok. (Halljuk! a szélső baloldalon). Ilyen a fa-ipar, n melylyel hazánkban vagy 150,000 egyén foglalkozik, s mely, tekintve hazánk­nak fa-bőségét és annak kitűnő minőségét, kellő védelem ós szakértelem fejlesztése mellett nem csak a belfogyasztást fedezni, hanem főleg keletre nagy kiviteli kereskedelemre is nyújtana kilátást. Bőrünk sok és kitűnő van; de azt legnagyobb részben mint nyers anyagot visszük ki Ausztriába, hogy aztán mint kikészített árut ötszörös árban vásároljuk vissza; ezen abnormitást meg kell szüntetnünk. Gyapjútikkal ugyanezen eset adja elő magát; posztó-iparunkat védenünk kell, s akkor bizonynyal létező posztó-gyáraink bukás helyett nyereménynyel dolgozandnak, s csakhamar országszerte ujabbak keletkeznek. (Ugy van! a szélső baloldalon).

Next

/
Oldalképek
Tartalom