Képviselőházi napló, 1875. II. kötet • 1875. november 22–deczember 6.

Ülésnapok - 1875-41

41. országos ülés űeczember 1. 1875. 231 vám- és politikai rendszer lenne alapitható, nem fogadhatom el. {Helyeslés, a középen,) A mi a kereskedelmi bilanz kérdést illeti, arról, t. ház, egy egész akadémikus dissertatiót kellene tartani, ha oly szerénytelen akarnék lenni és minden egyes állításnak, mely nemcsak itt a parlamentben, hanem több, különben igen tekintélyes napi lapban és szakferfiak által kifejeztetett czáfolatába akarnék bocsátkozni. Azért csak azt az egyet kívánom constatálni: a bilanx kérdése a tudományban épen ugy, mint a felvilágosodott praxisban meghaladott kérdés. Föl karoltatott a legújabb időben egy uj momentum, a fizetési bilanz momentuma. Ennek azonban causalis összefüggését a fenforgó kérdéssel kétségbe merem vonni; sőt azt vélem, hogy az maga, hogy Magyarországnak passiv bilanza van: még nem tekinthető a nemzet közgazdászati hanyatlása jelének. Be lehet bizonyítani Anglia kereskedelmének történetéből, hogy Angolországban évtizeden át passiv bilanz volt; és Anglia mégis folyton emelkedett, fejlődött és erősödött. Az ujabb időben is több más országnak szintén több éven át passiv bilanza volt a nélkül, hogy anyagi hátramaradás vagy gyengülés mutatkozott volna rajta. Én a passiv-bilanzot veszélyt jelzőnek csak azon esetben tartom, ha bebizonyittattatik, hogy a nemzetgazdaság értékösszege — micust mutat fel, s hogy a behozatali többlet a nemzet consumtionalis és termelési erejét haladta meg, a mi pedig a statistikai adatok alapján eddigelé Magyaroszágra nézve legalább tudtommal nem bizonyittatott be kellő számalapokon sehol. Tisztelt képviselőtársam Irányi szintén abban a nézetben levén, tegnapi beszédében egyszer arra az állításra jutott, hogy a földmives és földbirtokos-osztály hozzon áldozatot egy bizonyos időre arra, hogy az ipar megállapittassék és kifejlesztethessék. Én t. ház, abban a nézetben vagyok, hogy ha nem is igaz, a mit sokan állítanak, hogy Magyarország földbirtokosai az egész világon a legnagyobb mérvű adóval terhelvók; de annyi bizonyos, hogy annyira meg van mégis terhelve, hogy én sem Imádságát, sem áldozatkészségét arra, hogy magát mesterséges ipar-fejlesztés czéljából még egy ujabb adónak vesse alá: felhivhatónak nem tartom s ujabb terheltetést csak akkor vélnék indokoltnak, ha ezt a nemzet egy fensőbb s átalános érdeke követelné. A másik állítás, mit az ellenkező felfogású t. képviselő urak tesznek, abban összpontosul, hogy az önálló vámterület előnyösebb volna. Megvallom egész őszinteséggel, hogy nem tartozom azon feltétlen ós vakbuzgó hivei közé a közösségnek, kik azt állítják, hogy az az önálló vámterület absolute és minden körülmények közt. valami elvetendő dolog. Megengedem, lehetnek és volnának jó hnt;ísai is. Megengedem, hogy vannak tekintetek, melyek egy önálló vámterület helyreállítása alapján és következtében jobban volnának biztosithatók, mint ma. Megvallom, nem szívesen látom azt, hogy az indirect-adók egy igen nagy részére nézve, kezeink sokkal jobban megkötvék, mint a mennyire egy nemzet fináncziális önállóságával megegyeztethetőnek tartom. Ezt készségesen elismerem, ezért belőle azon consequentiát is vonom, hogy a fogyasztási adó visszatérítése kérdésében a magyar kormány az ellenfélnek egy talpalatnyi tért se engedjen. (Élénk helyeslés.) He eltekintve ezektói, bátorkodom kétségbe vonni a vámelkülönülés előnyösségét. Kérdezhetni, ugyanis, kinek szempontjából lehet valamely, különös nemzetgazdasági institutió jóságát és hatásait megítélni? vagy a fogyasztónak, vagy az egyes osztályoknak, vagy az egésznek, mint nemzetnek szempontjából. Én azt hiszem, hogy az önálló vámterület sem az egyik, sem a másik szempontból nem volna olyan előnyös, mint az előttem szóló képviselők állítják. Mi a fogyasztási szempontot illeti, van a theoriának egy igen egyszerű és helyes axiómája, melyet a nemzetgazdaság-tan nagy alapitója Smith Ádám 177ö-ban állított már fel és még eddig senki sem bírt megingatni s ez az, hogy ha keressük valami nemzetgazdasági institutiónak hatását: akkor nem a producensnek, hanem az összességet magában foglaló fogyasztónak szempontjából kell kiindulni. Ha e mértéket alkalmazzuk a jelen esetben, azon consequentiára kell jönnöm, hogy a Magyarország fogyasztó népességének érdekében a különvámterület oly módon, mint Kaas t. barátom állítja, előnyös bizonyosan nem lesz. Mert lehet-e azt követelni 12—13 millió embertől, hogy ő 2—o millió ember érdekében magát szemben amúgy is terhes adóinkkal, mely ma ránehezül, egy uj adó alá, vesse még pedig oly adónak, melynek hatását meghatározni nem lehet. De talán azt fogja mondani valaki, hogy ezen argumentumot igen sokszor hallottuk már. Az, hogy valamely argumentum sokszor hangoztatik: nem annak bizonysága, hogy gyönge; hanem annak, hogy erős. De vaunak más tekintetek is, melyekre azonban ezúttal reflektálni nem kívánok. Vegyük az egyes osztályokat. — Előnyös talán az önálló vámterület a mezőgazda számára ?! Előnyösnek lehet-e elismerni egy olyan politikát, mely a gazdára nézve mindent mesterségesen megdrágít? Helyesnek és előnyösnek lehetne-e tartani egy olyan vámpolitikát, mely a munka erőt is megdrágítja az összes termelőkre nézve? Előnyösnek lehetne-e tartani olyan eljárást, mely az amúgy is csekély tőkét az ősipartól elvonván, s más sokkal koczkázottabb vállalatokba édesgetvén.