Képviselőházi napló, 1875. II. kötet • 1875. november 22–deczember 6.
Ülésnapok - 1875-41
41. országos ülés deczembor 1. 1875. 229 menyeket mondani: Nézetem szerint ez akkorra fog maradhatni, a mikor az illető tárgyalások kormányunk által elénk terjesztve, a szükséges adatokkal felszerelve és egyes részletekre' nézve is a biztos ítélet hozatala reánk nézve is lehetségessé válandik. {Helyedé?, a középert.) Hogy mégis felszólalok e kérdésben, teszem egyedül azért: mert nem szeretném, ha hallgatással mellőzve azon erős támadást, a mely tegnap t. Kaas Ivor ur és mások által is a kormánynak jelzett politikai iránya ellen emeltetett, — ha mondom hallgatással mellőzve, ugy tűnnénk fel és tűnném fel szerény magamban én is, mintha azon nézetet vallanám és mintha nem volna senki a parlamentben, a ki a vámközösségnek „bizonyos feltételek mellett" további fentartása érdekében lándzsát törni merne. (Helyeslés a középen.) T. ház! Előrebocsátom még azt, hogy én e kérdésben nem fogok doctrinaire és nem fogok mint egyoldalú szabadkereskedő szólni; sokkal inkább vélem az életet ismerni, semhogy azt hinném, hogy ezt pusztán könyvek után Ítélhetném meg. Megvannak az életnek és érdekeinknek exigentiái. melyek előtt a tudománynak igen sokszor meg kell hajolnia. (Helyeslés a köiépen.) Előre bocsátom másodszor azt is, hogy én e kényes kérdésnek tárgyalásába nem igen szívesen megyek bele, mert azon nyilatkozat, melyet teszünk és teszek, — kétélű: az egyik irányban sebezhet, mikor a másik irányban gyógyítani akar. Nem szabad elfelednünk t. ház, soha azt, hogy ez nem olyan kérdés, mely felett egy-két beszéddel oly simán átsurranni lehetne, főleg egy oly beszéddel, mely tisztán egy domináló ideából indulván ki, a helyes megoldás sok egyéb feltételeit szem elől téveszti, vagy mellőzi. Azt tartom ugyanis, hogy a jelen kérdés nemcsak közgazdasági, hanem egyenlő vonalban politikai, íinancziális és kulturális kérdés is. S ha van valahol okom azt hinni, hogy azon modern nemzetgazdasági iskola, mely azt álltja, hogy valamint az egyes ember individualitásában egységes egészet képez, ugy a nemzet élete is egységes organicus egész, melyben minden egyes vonatkozás a másikat is föltételezheti, egyik tünemény a másikkal van kapcsolatban ; ha, mondom, igaznak tartom a nézetet: kétszeresen igaznak tartom azt itt a jelen kérdésben. E nyilatkozatban továbbá az államjogi momentumot is szem előtt kell tartani; nem lehet elvonatkoznunkjazon viszonyoktól melyek bennünket egy közös uralkodó alatt a másik állammal bizonyos kapcsolatba hoznak; nem azt sem, hogyha van egy kérdés parlamentünkben, mely egészen higgadt és szenvedélytelen tárgyalást feltételez: az bizonyosan ez a kérdés, melyet tegnap óta tárgyalunk. S ha igaz, mit egy nagy magyar politikai szónok egyszer az 1848-diki évek előtt mondott: „uraim óvakodjunk a túlbuzgóságtól, mert a lelkesedés és az enthusiasmus politikai dolgokban nem jó tanácsadó"; — ezen 'állitásnak e kérdésben kétszeres igazoltsága van. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni. Nem akarok hosszú számsorozatokkal előállani: mert nem tartom a budget keretébe valónak. Egész átalánosságban tehát és inkább bizonyos elméleti elvekre és szabályokra óhajtom vissza hozni azt. a mi mondatott és azt, a mit én válaszul ós ellenzésül felhozni akarok. Az eddigi szónokok legnagyobb része a következő három fő tételből indul ki. így t. barátom Kaas is, tartalomdus és igen ügyesen szerkezteit beszédében. Az első tétel az, hogy a fenálló vám közösség Magyarországra nézve káros A második tétel az, hogy önálló vámterületnek felállítása Magyarországra nézve előnyös volna. A harmadik tétel az, hogy Magyarország műiparának meghonosítására és felvirágoztatására védvámok szükségesek. En ezen három tételt az egész debatt, az egész előttünk fekvő kérdés sarkpontjainak tekintem, és azért engedje meg a t. ház, ha minden részletektől elvonatkozva, szorosan e három kérdéshez tartom magamat. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondja t. barátom Kaas és azok kik vele egy nézeten vannak, hogy a vámközösség Magyarországra nézve káros, és ugy állítja oda a vámközösséget: mintha valamennyi bajainknak kutforrását abban kellene keresni. En bátor vagyok hozzá és mindazokhoz, kik ezen politikát tartják helyesebbnek, azon tiszteletteljes kérdést intézni: vajon, lehet-e ezen állítást fentartani szemben azon kétségbe vonhatlan ténnyel, hogy Magyarországon a várnsorompóknak ledülése óta egy nagy. tényekben ós számokban apodiktikus bizonysággal kimutatható lendületnek indult; hogy hazai kül kereskedésünk az utolsó 25 év alatt egészben véve nagyszerű dimensiokban fejlődött; hogy mig 1848 előtt átlagban alig emelkedett forgalmunk 1 száz millióra, az ma 4 száz milliót teszen; lehet-e ezt az állítást fentartani, szemben azzal a körülménynyel, hogy mezőgazdaságunk nemzetgazdászatunknak ezen életforrása s gyökere, ezer meg ezer irányokban emelkedett s tökéletesbedett, intensivebbé, okszerűbbé, nemzeti érdekeinknek megfelelőbbé vált ? Lehet-e a fenebbi állítást, hogy tudniillik a közös vámterület hazánkra káros hatású volt? — fentartani, szemben azzal a ténnyel, hogy nemzetgazdasági életünknek factora: a föld, munka és tőke mind a három jelentékeny mérvben fejlődött? hogy erőinknek kiakaázása, és gyümölcsöztetóse minden kétségen felül ma sokkal nagyobb, sokkal könnyebb, és biztosabb mint volt 25 évvel ezelőtt? Lehet-e kétségbe vonm, hogy azon időtől fogva, hogy a közbeeső vámvonalok ledőltek, köztünk, s a mivelt világ közt egy századok óta hiányzott és mindkét félre jótékony, erőnkre élesztő, és fejlesztő befolyású cultu-