Képviselőházi napló, 1875. II. kötet • 1875. november 22–deczember 6.

Ülésnapok - 1875-40

210 iO, országos Illés novenrter 30. 1875. közt ugyanazon eredménynyel dolgozhat, mert a ma­gyar piacz áruinak a vámközösség által nyitva s a védyám által biztosítva van'? És a kis iparos? Vajon a gyáripar teszi-e őt tönkre, vagy a vámközösség? Á kettő együtt. A gyáripar sok mesterségtől elveszi a kenyeret; de a mesterembereknek ad foglalkozást a gyárban és a sok mellék üzletben, melyet a gyár is teremt. Hanem a magyar mesterember, ki családja, va­gyona ós viszonyai által kötve van hónához: nem mehet kenyeret keresni az osztrák gyárba. S ha megy : hazája elveszti fiát. így a mint állunk, az osztrák gyár a magyar k ; s iparostól elveszi a megélhetés módját, az proletárrá válik s a nyere­ség mely egy országra abból háramlik, hogy a mesterember dolgát a gyáripar végzi: kivándorol az országból Ausztriát gazdagítani. Legtöbb barátja van a vámközösségnek a kereskedők közt. És ez természetes. A szabad for­galom eleme a kereskedőknek, s ő minden vám­nak esküdt ellensége. S a hol mint nálunk minden kereskedő összeköttetési érdekeinél fogva üzleti függésben van Ausztriától: nem csoda ha ez osz­tály ellenszenves indulattal tekint az önálló vám­terület eszméjének terjesztőire. De igazuk van-e a kereskedőknek, vagy ezek csak olyképen ba­rátai a vám közösségnek, mint az kinek hurok van nyaka körül, barátja annak, ki a zsineg végét ke­zében tartja? Az igazság az, hogy a magyar kereskedés mindaddig virágozni nem fog, mig a közös vám­terület fenmarad. A magyar kereskedés nem ke­vésbé szenved mint az ipar. Egy országban, mely­nek ipara nincs és mezőgazdasága hanyatlik: a kereskedés nem virulhat. Ez igen általános igaz­ság, de ha ki a budapesti nagykereskedők be­tekint könyveibe s vagyonmérleget koszit: szo­morúan fogja maga előtt bevallani, hogy egy or­szágban, melynek gazdasági politikája nincs, nem lehet kereskedni. Vegyük practice a dolgot. Bu­dapestről elhurezolkodnak a kereskedők Bécsbe. Miért? Mert itt nincs üzlet. A pesti nagykeres­kedő kénytelen Bécsben fióküzletet tartani s azon veszi magát észre, hogy fióküzlete fön több, könny eb és olcsóbb hitelnek örvend, mint maga a főczég itt Budapesten. Azt tapasztalja továbbá, hogy mindazon üzleteket, melyeket itt megköthet, ép oly könnyen megkötheti Bécsből. Ott minden firma, melylyel dolgozik helyben vagy képviselve van s a piaczi mozgalmak központján érzi magát, nem lóvén oka mért lenni Budapesten is, Bécs­ben is, csakhamar feloszlatja itteni czógót s átteszi egész üzletét az osztrák fővárosba. Ellenben a bé­csi kereskedő teszi-e át üzletét Budapestre? nem, mert erre nincs semmi oka. Innét van. hogy Bu­pest nem központja a magyar kereskedelemnek, kivéve a termény üzletet, hanem Bécs. És Budapest kereskedelmi hanyatlása Bécs előnyére évről évre érezhetőbb. Most már minden nagyobb vidéki kereskedő, nem a magyar fővá­rosból, hanem Bécsből veszi áruit s oda utazik ha vásárolni akar. Mindez megváltoznék: ha a két vá­ros közt vámsorompó volna. (Helyeslések.) Az osz­trák áru nem lóvén vámmentes, nem küldetnék apró részletekben az országban szanaszét, hanem felhalmoztatnék Budapesten s a vidéki kereskedő, ki mindenfélét összevásárol, tudván, hogy a ma­gyar fővárosban is mindent megtalál, hogy elke­rülje a vámeljárást, innen szedné ismét portékáját. Világpiaczezá pedig Budapest vámközösség mellett soha nem válhatik. Okát adom. A külföldi nagy czégek, melyek ide kereskednek, bizományi raktárak utján folytatják üzletüket. Egy raktár egy országban nekik elég. A vámközössóg folytán a monarchia behozatali áruikra nézve egy-termé­szetü, azaz, ők nem kénytelenek kétféle calculust csinálni s kétféle árt szabni; a bizományi raktárt tehát csak Bécsnek adják, melylyel mint váltópiaez­czal könnyen leszámolnak. Ha Magyarország va­laha direkt összeköttetéseket akar a külfölddel : vonjon maga körül külön vámvonalat s a külföldi czégek Magyarországon fogyasztott árui mind Bu­dapesten lesznek bizományba adva s Budapest gyor­san váltópiaezczá fog emelkedni. Akkor, ha ugy az osztrák mint a külföldi házak itt nyitnak üzle­tet s a vidék is itt vásárol: a kereskedők kiván­dorlása megszűnik, s azok is, kik ma üres köny­vek felett ülve félnek a külön vámterülettől, ezeket meggondolva megbarátkoznak az eszmével, mely forgalmat biztosit számukra és jelentőséget a fő­városnak, Budapest pedig gyorsabban kiépül, mint a sugárúti vállalat által. (Helyeslések.) És ha a pénzforgalmat tekintjük, mit köszön­hetünk a közös vámterületnek? Köszönjük keres­kedelmünk nagy mérvű passivitasát, hogy évről évre számos millió értékkel többet hozunk be, mint viszünk ki. A hivatalos statistika számítása szerint 1873-ban 156,783,000 forint készpénzt kellett e nemzetnek a differenczia kiegyenlítésére Austriá­nak és a külföldnek kiküldeni. Ha nem küldte ki készpénzben, kiküldötte obligatiókban. Nem áll te­hát, mit az osztrák védvámosok híresztelnek, hogy Ausztria külkereskedése passiv s nekik azért kell a vámok felemelése: az ő külforgalmuk nem pas­siv: mert mi nekik a külkereskedés bilanzát kipó­toljuk, a vesztesek mi vagyunk, mi egyedül. Ezen biíanz aztán megmagyaráz mindent. Fel­tárja előttünk gazdasági politikánk egész roszasá­gát, nyomorult hitelviszonyaink okát, elszegényedé­sünket, államunk financzialis zavarát és létküzdel­mét az adófizetőkkel, a deficiteket, az adófeleme­lést. Itt tűnik ki összesítve, hogy minő következ­ményekkel jár a vámszövetség Ausztriával édes mindnyájunkra osztály különbség nélkül. S valóban kétségbeejtő színben tűnik fel helyzetünk, ha meg­fontoljuk, hogy a 156 millió kereskedelmi passi­vumhoz járul még a magyar államkincstár fizeté-

Next

/
Oldalképek
Tartalom