Képviselőházi napló, 1872. X. kötet • 1874. april 21–junius 16.

Ülésnapok - 1872-225

?>8 225. országos ülés april 23. 1874. Igen tisztelt, képviselőtársam egy igen erős érvet is hozott föl a kényszer ellen, mely egyenesen jogi érv, és elismerem, hogy egyike a legfontonsabbaknak, a melyek a kényszer ellen fölhozathatnak. Ez arra vonatkozik, a mit már előbb is emliték, tudniillik hogy ha már kényszerről szólunk: akkor azt a telekkönyvre vonatkozó minden jogügyekre nézve kellene behozni. Ezen érvét főleg azzal indokolja tisztelt képviselőtársam, hogy nem tudja belátni: mi a különbség a tulajdon- és zálogjogok közt; és igen helyesen megjegyzi, hogy lehetnek tulajdonjogok pár száz és zálogjogok millió forintok iránt, tehát épen oly, vagy fontosabbak, mint a tulajdonjog. Ez az első pillalanatra, különösen az előtt, a ki nem specialiter jogász: igen erős argumentumnak látszik; hanemha bővebben vizsgáljuk : akkor belátjuk, hogy óriási különbség van a kettő közt. Mert ha a tulajdonjog föltétlenül, minden megszorítás nélkül van a telekkönyvben kitüntetve, és erre harmadik személy jóhiszemüleg szerzi meg saját tulajdonjogát, e jog arra olykép megy át, hogy az többé meg nem támadható; míg ellenben a zálogjog, ha egy követelés be van keblezve, föltétlenül bár a telekkönyvbe, és erre föltétlen fölülzálogjog szereztetik is, az még mindig megtámadható, a mennyiben a követelés érvényessége ellen peruiján jogomban áll akár annak valódisága, akár formája, akár az érték leszámolása tekintetében számtalan kifogással élni, melyek a perrendtartásban elősorolvák, és ha megnyerem peremet : akkor nemcsak az első hitelező, hanem minden többi hitelező, ki fölülzálogjogot szerzett, elveszti zálogjogát. Ez a rendkívüli fontos különbség, a mi a tulajdon- és zálogjog közt létezik. Mig én tulajdonjogom megszorítását vagy elvesztését a C. lapon semmi szin alatt nem reparálhatom : addig a zálogjognál a jogsérelmet reparálni módomban áll, és azért szükségesnek tartanám, az oly rendkívül fontosságú tulajdonjogi átruházásoknál, hol az egyedüli remedium a helyes okmány készítésében áll: erre nézve legalább a kényszert mulhatlanul hozni. A theoria és gyakorlat közt méltóztattak különbséget tenni. Magam sem tartok semmit sem helytelenebbnek, mint kivált ily száraz jogi tárgyban, örökké a theoriákra való hivatkozást. De hiszen épen a gyakorlat szól a legélénkebben a kényszer mellett. Melyik nem tudja képviselőtársaim közül, — nekem, a ki a fővárosban lakom, tán legkevésbé volna alkalmam megtudni, de gyakran fordulván meg a vidéken, — mégis tudom, hogyan történik nálunk legtöbb esetben vidéken a vagyon-átruházás? Egy vasárnap vagy hétköznap délután a bor mellett azt mondja az egyik, a ki földbirtokosnak vagy parasztnak földére áhítozik, és azt meg akarja szerezni: kedves barátom, vagy kedves komám, kössük meg a szerződést, adja el nekem azon parcellát ennyi és ennyi forintért, itt van a jegyző ur is, az mindjárt megírja a szerződést. És a szegény ember, talán nem egészen józanon, meg sem fontolja alaposan abban a pillanatban mit tesz: aláírja a szerződést, és vége tulajdonának. És ez nemcsak jogi szempontból, hanem nemzetgazdászati, nemzetiségi és politikai szempontból is helytelen. Akadályozzuk meg már egyszer, tisztelt képviselőház, hogy a magyar ember kezéből csak ugy kiforgassák azon birtokot a nélkül, hogy ahoz hozzájárulását, komoly beleegyezését adná. (Mélyedés.) Azután van még egyéb fontos indok, melyre Horánszky tisztelt képviselő ur ugyan negatíve szintén reflectált, tudniillik az adó-cataster és a telekkönyv nyilvántartása, — és meggyődődésem szerint, ez a legerősebb argumentum, — mely a kényszert szükségessé teszi. Méltóztassék meggyőződni, akármelyik birói testület, törvényszék vagy egyes bíróság ügyvitelébe betekinteni, és meg fogják látni a hagyatékok rendkívüli számában a hátramaradást. Miért van ez ? Nem csak azon indokokból, a melyek itt többször fölhozattak, tulhalmazottság stb. miatt; hanem méltóztassanak elhinni, ma nincs biró, ki a hagyatékokat rendbe tudná hozni, mert ma már azon telekkönyvi szám alatt lévő birtok adás-vevés által nyolczadik, tizedik kézben van, ugy, hogy nem képes kideríteni ma már a tulajdonost. Legnagyobb hátránya a telekkönyvnek épen az, hogy a magyar ember indolentiából és a kincstár megkárosítása czéljából a birtok-változásokat sem be nem jelenti, sem a telekkönyvben keresztül nem viteti. (Ügy van!) Lehet-e teljes telekkönyvet képzelni: ha nem gondoskodunk, hogy minden birtok-változás a telekkönyvben azonnal kitüntettessék ? lehet-e hiteles telekkönyveket képzelni és hitelről szólni a telekkönyv alapján: ha azt látjuk, hogy a telekkönyvi parcella már a nyolczadik, tizedik kézben van, s az, a kinek nevén áll: már talán 20 év előtt elhalt. Nem akarom, tisztelt ház fölhozni még azon fiiscalis indokot sem, a mi szintén nem utolsó, hogy a kincstár százezrekkel, milliókkal károsittatik meg, hogy a birtokosok az adás-vevési szerződéseket be nem jelentik, ezek után bélyeg nem fizettetik, az illeték ki nem szabathatik. Tudom, hogy ezen fiscalis indok, hogy az állam financiális érdeke nem olyan jogi argumentum, a mi miatt be kellene hozni a kényszert; de kapcsolatban a jogi argumentumokkal, támogatja annak szükségességét. Legnehezebb a mire felelni lehet: az, a mit a jogügyi bizottságban annak egyik tisztelt tagja is fölhozott; tudniillik, hogy mindaz igen szép, a mit itt elmondunk, de a gyakorlatban azért helytelen, mert ha behozzuk a kényszert: akkor minden ember