Képviselőházi napló, 1872. IX. kötet • 1874. január 17–april 20.

Ülésnapok - 1872-208

208. országos ülés február 17. 1874. 267 bizottság, mint ilyet a maga részéről elfogadta és a háznak is elfogadás végett ajánlja. Csak a kivitel módjára nézve tér el Tisza Kálmán képviselő ur inditványától: a mennyiben ezen aránylag nem nagy összeg kezelésénél nem tartja a bizottság a pénzintézetek közvetítését szükségesnek. Az eljárás egyszerűbb, könnyebb és gyorsabb lenne ugy, ha ezen összeg is a törvényhatóságok utján bocsáttatnék rendelkezésre azon czél elérésére, melyre szánva van. Az egyes intézetek nagyobb összegeket folyó számlára bajosabban tarthatnának készletben, és ha azokat elocálják : akkor a szükség esetén nem fognák kiszolgáltathatni; ha pedig nem elocálják : akkor a kamatokat veszitik mellette. Mig ellenben, ha ezen összeg is a törvényhatóságoknak adatik kölcsön, melyek e részben a mínisteriumhoz fordulnak: azok ezen egyeseket, testületeket és községeket dotálhatnák a kivánt összegekkel. A pénzügyi bizottság tehát ily értelemben, a kivitelre nézve némileg módosítva, elfogadta Tisza Kálmán képviselő ur módositványát. Most nincs arról szó, tisztelt ház, hogy menynyiben elég ezen összeg, mennyiben nem ; sem az, mennyiben válnak szükségessé némely direct vagy indirect intézkedések e téren az állam részéről ; hanem arról van szó, hogy ezen 500 ezer frt megadassék-e vagy sem; hanem most talán megnyugodhatunk abban, a mit annak idején ezen javaslat tárgyalása alkalmával a pénzügyi bizottságban a belügyminister ur kijelentett, hogy azon kimutatások, melyeket az inség állapotáról a háznak előterjesztett és melynek alapján akkor egy milliót elégségesnek tartott, hogy a legégetőbb szükség enyhittessék: azok a valóságnak megfelelőknek bizonyultak. De mondom, ezenkívül megnyngodhatik a tisztelt ház abban is, hogy a kormánynak szoros kötelessége természetszerűleg figyelemmel kisérni ezen ügyet; s ezenkívül fölhívta már erre a ház is, és a kormány, ha további intézkedésekre szükség lenne, a háznak eziránt mindig előterjesztéseket tehet. Ezen szempontból kiindulva, az 500.000 forintnak az emiitett módozatok mellett való megajánlását a maga részéről ajánlja. (Helyeslés.) Tisza Kálmán: Magára, a pénzügyi bizottságnak indítványom folytán beterjesztett javaslatára vonatkozólag teljes készséggel kimondom, hogy én az 500.000 frt megszavazását azon mód szerint is, a mint azt a pénzügyi bizottság javasolja, elfogadom. Talán lehet ezen eljárási módnak ez esetben az az előnye, a melyet a tisztelt előadó ur is fölhozott, hogy kevesebb költséggel és gyorsabban fog talán a segély eljuthatni oda, a hova eljutnia kell, mintha a pénzintézetek utján kezeltetett volna. Azonban, midőn ezt nyilvánítom, leheletlen, hogy egy pár szót ne szóljak kapcsolatosan ezen tárgygyal arról, a mit maga a pénzügyi bizottság is indokolásában fölhoz, bár mint nem teljesithetőt és mint lehetetlent említi. A bizottság ugyanis azt mondja: „Ha az állam annyi pénzforrással rendelkeznék, hogy az ország jó hitelű és biztos pénzintézetei utján a hitelnek, főleg a jelzáloghitelnek emelésére közvetett utón megtehetné még mindazon lépéseket, melyek az átalános pénzhiányt és hitelválságot megszüntetni vagy enyhíteni képesek lennének: megrendült hitelviszonyaink között semmi sem bírná az országot ért közgazdasági csapások hatását annyira és oly gyorsan ellensúlyozni, mint az ezen irányban tett intézkedések." Csakhogy később azt mondja a pénzügyi bizottság, hogy pénzügyeink jelen állapotában erről le kell mondanunk. Én, tisztelt ház, ez irányban ma határozatot beadni nem akarok ; de lehetetlenség, hogy föl ne hívjam a tisztelt háznak és mindenek előtt — mert ily javaslatoknak már valójában onnan kellene erednie — a kormánynak figyelmét azon körülményre, hogy bármily súlyosak legyenek is pénzügyi viszonyaink és hogyha ép azért, mert súlyosak: talán a kellő mérvben, vagy a kellő olcsósággal nem tehetjük is; de mégis komolyan kell gondolkozni arról, hogy minél előbb, ha nem is olcsó, de legalább az elviselhetőség határáig drága kölcsönökhöz jussanak az országnak főleg azon kisebb birtokosai és szegényebb emberei, a kiknél a hitel alapja megvan, a kik hitelre a hazát ért csapások folytán reá szorultak, de kik ezen hitelhez oly módon tudnak jutni csak, minden teljes biztosíték daczára, mely nálok föltalálható, hogy egy rósz esztendőnek hatása a legjobb hitelekkel, a legbiztosabb állással biró kisebb birtokost is tökéletesen képes elpusztítani. Nem lehet az titok senki előtt e házban, hogy a mai időben akárhány teljes hypothekát nyújtható kisebb birtokos van olyan, ki a múlt évek csapásai miatt magát föntartani nem tudván, hitelhez folyamodik és a hitelt megkapja ugy, hogy az bekebeleztetvén fekvőségére, 60—80, sőt néha több perczentet is kénytelen fizetni. Ez a helyzet, tisztelt ház! Nem hiszem, hogy ezt abban hagyni és nyugodtan nézni lehetne; segíteni rajta pedig csak azon egy módon lehetne, ha az ország pénzintézetei oly állapotba juttatnak, hogy ezek utján azok, kik hitelképesek, nyerjenek is, ha — mondom — nem olcsó, de legalább elviselhető föltételek mellett kölcsönt. Tudom én, hogy az államnak nem föladata egyeseket támogatni, kik könnyelmüségök vagy hibájok miatt hajba jöttek. Ez nem lehet az államnak föladata s nem is volt soha. De azt tartom, hogy midőn a ránk mért csapások miatt egyfelől, hitelviszonyaink rendezetlen volta miatt másfelől, az