Képviselőházi napló, 1872. VII. kötet • 1873. május 19–julius 2.
Ülésnapok - 1872-154
214 154. országos ülés június 23. 1873. ennek következtében szintén jövedelmezőbbekké lehetnek. De föltéve, hogy sikerülend a pénzügyminister urnák néhány év folytán a mostani jövedelmet megkettőztetni: akkor az 5 millió catastralis hold mégis csak 7 V 2 millió valódr tiszta jövedelmet fog hozni, azaz alig 3-ad vagy %-ed részét annak, ami ennyit a magányosak kezeiben ma már eredményez. Azt gondolom, t. ház, ez olyan anomáliát tüntet föl előttünk, amelyet, főkép midőn az ország megszorult pénzügyi helyzetben van, egy perczig sem szabad föntartani. Itt szükségesnek tartottam pedig, t. ház, mindezt épen ma fölhozni'; mert nézetein szerint épen a mostani budget tárgyalás néhány tekintetben nagyon alkalmas bizonyos kérdések megpenditésére, és pedig azon okból, mert a mostani budgetre 3—4 hónap múlva ismét visszatérünk, tehát a kormánynak ha valamely hibára figyelmeztetik, elég ideje s alkalma lesz e fölött gondolkodni, a figyelmeztetést tekintetbe venni, még mielőtt véglegesen letárgyaltatik az 1874. évi budget. Más részről, ha a ház valamely határozatot hoz, ha a kormány valamely javaslatot beterjeszt : lehetséges ezt még az 1874-ib évi budgetre alkalmazni ; mi az előbbi alkalmakkor teljesen lehetetlen lett volna; minthogy mindig az év már javában folyt, midőn az azon évi budgeteket meg szoktuk szavazói. T. ház! Én a mondottakkal semmikepen nem akarom indokolni az államjavak tömeges eladását. Elismerem első sorban, hogy az államerdőségekre nézve a pénzügyi tekintet nem lehet az egyedül mérvadó. Ha magánemberek veszik át az erdőket, könnyen megtörténhetik, hogy ez azonnali haszonvágy által serkentetve, az erdők fölhasználását egészen a kipusztitásig vihetik, minek sok sajnos következménye lenne. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy midőn az állam kötelesnek hiszi magát az államerdők nagy részét megtartani, hogy törekedjék ezeket pénzügyi helyzetben jövedelmezőkké tenni. Ellenben megvallom, egyetlenegy okot sem tudok találni arra, hogy az állam a bányaüzletet erőnek erejével folytassa; midőn ezen üzlet évről évre vagy hiánynyal vagy csekély jövedelemmel végződik. De a fő fontosságú kérdés a sajátképeni államjószágokra vonatkozik. Elismerem, t. ház, hogy van sok igazság abban mit 3 évvel ezelőtt t. Lónyay Menyhért akkori pénzügyi minister s most az 5 évi jelentés az államjavak tömeges elidegenítése ellen fölhoznak. Elismerem főképen azon érvnek súlyát, miszerint ha adott viszonyok között nagyobb tömegben adjuk el az állami jószágokat, kis belföldi vevők hiányában kényszerítve volnánk ezeket tömegesen idegenek kezében adni, minek sok tekintetben káros következményei lennének. A második tekintetbe veendő érv abban áll, hogyha az állam nagy elidegenitést akar keresztül vinni: akkor maga csökkenti jószágainak árát. De midőn ez elidegenítést, főleg a nagy mérvbeni elidegenítést, melyet én is visszautasítok, — mert azt gondolom, hogy mind hasznossága, mind szükség szempontjából most még nem érkezett el az idő az államjavak csonkítására, — ez semmiképen nem akadályozza azt, hogy ezeknek kor és czélszerü fölcserélését elfogadjuk. Volt idő, t. ház, midőn a föld a vagyonosság egyedüli alapját, a biztos jövedelemnek egyedüli forrását képezte; nagyon természetes, midőn akkorában maga az állam oda törekedett, minél több ingatlan birtokot szerezni és megtartani. A körülmények megváltoztak; az államnak más biztos jövedelmi forrásai támadtak, míg egyszersmind a tapasztalat napról napra azt bizonyítja, hogy az állam rósz mezőgazda; s más részről a haladás követelései más fekvőségek kihasználására utalják az államot; ez alatt főképen a vasutakat értem. Nézetem szerint az áilamjavak fokozatos elidegenítése nemcsak hogy nem káros, hanem nagyon czélszerü s hasznos volna, ha ugy lehetne elintézni a dolgot, hogy minden telekért, melyet elidegenitünk: ugyan olyan értékű vasút birtokába jussunk. Ez pedig, t. ház, nézetem szerint, könnyen keresztül vihető, és pedig még oly módon, hogy teljesen mellőztetik azon két ellenvetés, melyet fölhoztam, azaz hogy az idegenek birtokába jönne a tömeges földbirtok és hogy az eladás által a földbirtok ára lejebb fogna szállani. Legyen szabad ezt csak egyetlenegy példával illustrálnom. Az 1871. évi XXXVII. t.-cz. értelmében kölcsönt vettünk föl a gömöri vasutak kiépítésére. Ezen kölcsön évenkint 415 ezer forintnyi évi járulékot kivan, mely 40 és egy fél éven át fizetendő. Ezen év végén lefog járni az első 2 1 / 2 év, tehát fönmarad még 38 év, mely alatt a 415 ezer fizetendő. Tegyük föl, hogy holnap a ház fölhatalmazza a t. kormányt arra, hogy adjon el annyi államjoszágot, a mennyi szükséges arra, hogy a gömöri vasutkölcsön 38 évi járuléka ne terhelje többé az állampénztárt. Világos, minthogy ezen behozandó pénzre nincs szüksége a kormánynak azonnal, hanem 38 év folytában, a kormány az eladandó államjószágért fizetendő összeget nem egyszerre fogja kívánni, hanem 38 anuitásban. Alig hiszem, hogy lesz a házban valaki, ki tagadni fogja, hogy ha a kormány ma államjoszágokat elad nem készpénzért, hanem 38 évi törlesztés fejében: nem fog idegen vevőkre szorulni, benn az országban száz meg ezer vevőt fog-találni, kik igen jó áron megveszik az eladandó jószágokat. Továbbá: midőn az állam jószágokat elad 38 annuitásra : akkor a kint hagyandó összegért 6Y2 %-ot
