Képviselőházi napló, 1872. VI. kötet • 1873. márczius 10–május 17.

Ülésnapok - 1872-113

113. országos ülés márczius 18. 1873. 143 roknak egyik vagy másik része, nem egy társadalmi rétege, nem egy kereseti osztálya, hanem mindenki különbség nélkül jöhet azon helyzetbe. Ma én perelek, holnap a képviselő ur, holnapután egy harmadik; ma én vásárlók birtokot, holnap más, holnapután egy harmadik. Tehát azt, hogy a társadalom rétegeinek egyike vagy másika, a kereseti osztályok egyike vagy másika aránytalanul terheltetnék, aránytalanabbul mint eddig: véleményem szerint, nem lehet mondani. Eddig is az terheltetett az aránylag kisebb bélyeg-tételekkel, az terheltetett a kisebb illetékekkel, aki épen perlekedett, aki vájárolt, adott, vett. Hogy az állami czélok megvalósítását és annak sikerrel igénybevételét lehetetlenné ne tegye az adótörvények egyike is : az tiszta igazság. De kérdem, hol kezdődik azon fok, melynél az lehetetlenné tétetik? Vajon, ha a beadvány bélyege 12 kros, akkor még lehetséges ez, és ha 20 kros, akkor már nem lehetséges? ha 36 kr mellett lehetséges volt, 50 kr mellett már megszűnik a lehetőség? Én azt hiszem, nem. (Élénk nyugtalanság a bal oldalon.) A quantitativ határ megvonása a világon mindenütt, mindig igen nehéz volt; nehéz azt megmondani, hol éretik el azon határ, hol a mennyiség fokozása már minőségi különbséget állit elő, és hogy lehetetlenné teszi azt, ami előbb még lehetséges volt. Azt gondolom, ahelyett, hogy önkényüleg akarnám akár én, akár más megvonni a határt, objectiv tekinteteket kell szem előtt tartani, és én iparkodtam lyen objectiv tekintetek által vezettetni ezen tételek megállapitásánál. Azt mondottam magamnak: vajon lehetetlenné tctte-e a bélyeg eddigi mennyisége, a 12 és 36 kros tétel az igazság keresését? A tapasztalás azt mutatta, hogy nagyon is sokan keresték, hogy nagyon sokra nézve volt lehetséges. Nemcsak ma, hanem évek hosszú során át is bebizonyult ez sokakra nézve lehetségesnek. Pedig azt merem állítani, hogy azon 20 és illetőleg 50 kr ma nem több órai munkának a gyümölcse, mint amennyi volt azon évben, midőn a bélyegtételek megszabattak: a 12 és a 36 kros tételek. Ha hát arra, hogy a törvénykezésnél a maga igazságát megkereshesse, azt érvényesíthesse, lehetséges volt a polgárokra nézve egy bizonyos időre terjedő munkájok dijának föláldozása: mindennek lehetőnek kell maradnia mindaddig, mig több órai munkának diját nem veszszük igénybe. És én meg vagyok győződve arról, hogy a tisztelt képviselő ur igazat ad nekem abban, ha állítom, hogy ma 1873-ban 20 krt megkeres akár ki annyi idő alatt, mint a mennyi idő alatt megkeresett 12 krt akkor, amikor a 12 kros bélyegtétel meg•szabatott; ugyanez áll az 50 és a 36 krról is. Vagy lehetetlen volt tehát már előbb is az igazságszolgáltatás igénybe vehetése, vagy ma sem lesz az lehetetlen. Én azt gondolom, hogy ez tisztán be van bizonyítva. Hogy pedig eddig lehetséges volt: azt a tények megmutatták. Végre, ami azt illeti, hogy az állampolgárok egyikének vagyonát se csökkentse e törvény aránytalanul : én nem látom, hogy melyek azon állampolgárok, kiknek értéke aránytalanul csökkenne. Ami azt illeti, hogy a birtok-átraházás meg volna talán nehezítve a kedvezmények elejtése által, ami a rövid idő alatt egymásután következő adás-vevéseknél van javaslatba hozva, itt nem a fizetendő összeg kicsiny-, vagy nagy volta az, ami mérvadó; hanem a remélt haszonnal, az elért keresetnek kisebb-nagyobb menynyisége az, a mi itt döntő. Azt gondolom, hogy csakugyan a birtokvásárlásnál legtöbb esetben, kivált, ha arra rövid idő múlva viszonteladás következik, tisztán a nyereségre való kilátás a mérvadó ; s mikor következik be a viszonteladás ? ha ingatlant vettem, mikor adom el? akkor ha a nyereséget elég nagynak látom arra, hogy ne koczkáztassam továbbra, hanem realisaljam. Mikor ezen idő elérkezett, miért ne- fizesse meg az illető a normaliter megszabott illetéket? Addig pedig, mig azon idő el nem érkezik, mig a nyereséget nem látja elég nagynak arra, hogy a további emelésre való számítást veszélyesnek ne tartsa; mert félnie kell. hogy az értéknek nem fokozása, hanem annak visszaesése fog bekövetkezni, akármilyen magas maradjon a tétel : az egyik esetben el fogja adni, a másikban nem. Én azt tartom, hogy a vett és rövid idő alatt újra eladott értékeknél rendszerint nyereség realisalása következik be, a nyereség után pedig mindig megkövetelheti az állam az illetéket, ha arra szüksége van. Azon egyetlen ok, amely ezen fölfogás ellen mérlegbe vethető, a kényszereladás, t. i. ha valaki most vett dolgot elad rövid idő alatt, nem jószántából, nem azért; mert megelégszik a nyerességgel, hanem azért, mert kénytelen eladni. Ilyen eladásoknál azonban — igen kevés eset leszámításával, melyekre nézve azonban az inconvenientiát elhárítani teljes lehetetlen — a vételnél könnyelműségforgott fön. Aki nem rég jószágot vett, és azt kénytelen eladni, az rendszerint nem gondolta meg, hogy mit cselekedett akkor, mikor a vásárt tette. Igaz, hogy az adóknak föladatuk: a lehetőség és szükség mérvéig megtölteni az államkincstárt ; de azt nem fogadhatnám el, hogy mellék czélokat ne tarthasson az adóztató szeme előtt; kell negatíve ily mellék czélokat szeme előtt tartania, nehogy rontson, kell positive, hogy mellékesen javítson, használjon, és én azt hittem, hogy ha nemcsak meg* nem könnyitjük, de egyenesen megnehezítjük a meggondolatlan, a hebehurgya vásárlásokat, akkor