Képviselőházi napló, 1872. V. kötet • 1873. február 22–márczius 8.

Ülésnapok - 1872-99

99. országos ülés február 26. 1S73. 127 Nagyon érdekelt engem Zichy tisztelt képvi­selőtársam előadása épen ezen fontos kérdésben. 'Fölemlített három rendszert; de mikor a kézzel­foghatót akartuk látni, hogy melyik az, amelyet •ő pártol: a felelettel adós maradt; pedig mindaddig folytonosan meg fognak újulni a kellemetlen­ségek , és a képviselőház idejét mindaddig, fogják eonfessionalis sérelmekkel fogyasztani, mig reformatori kézzel meg nem oldjuk az interconfes­sionalis kérdést. A eonfessionalis kérdést nem mon­dom, mert a vallás benső lényege ide nem tartozik; a vallás ügye előttem szent, mivel meg vagyok győződve, hogy a tiszta erkölcsnek alapja a józan vallásosság, és hogy népünk elpusztul, ha a vallá­sosságtól megfosztjuk; de a eonfessionalis vissza­éléseket szentesíteni, nem állhat a törvényhozás programmjában. A minister ur tárczájánál Körmendy barátommal ellenkezőleg kénytelen vagyok kijelen­teni, hogy a központi igazgatást Austríával szem­közt magasnak és túlzottnak nem találom: sőt el­lenkezőleg nálunk 237.744 forint, Austriában pe­dig 459.184 frt kéretik e czélra. Azonban tudom, hogy maga a minister ur kisebb központi előirány­zattal volna hajlandó és képes föllépni, hogy ha nem biznák rá nemcsak a tanárokat, hanem egyszersmind mint gazdálkodó ministerre a kasznárokat, kályha­fűtöket, éjjeli őröket, kocsisokat, kuchtákat, kik mind fizetésemelésért föltátott szájjal néznek reá. Sajnos tapasztalat, hogy minden közszolgálat­ban bizonyos indolentia. a munkának a szomszédra való áthárítására irányuló hajlam, bizonyos urhat­námság mutatkozik. Ha valahol egy fogalmazványt kell leirni, arra egy külön irnok kívántatik, ha va­lamit a terembe be kell vinni, ha valamit az ifjak­nak meg kell mutatni, arra egy külön szolga szük­séges; ha valamely gyűjteményre valamit föl kell írni. arra külön kaligraphot kell szerződtetni. Min­den intézetnél roppant nagy kezelői személyzet van, és ebből származik azon borzasztó nagy hiva­talnoki proletariátus, mely terhére esik a minister­nek. Minden iskolánál a szolgacsoportok egész lé­giója élősködik 4—500 frtnyi fizetéssel személyen­kint; tehát oly összeggel, melyhez hasonlót vidéken két néptanító alig huz. Ezenkívül némely taná­rokra is kimondom a vádat. Ezek folytonosan az órák kevesbitésére törekednek. Azt helyeslem, hogy jogos korlátok közt a fizetések emeltessenek ; de azt, hogy egy gymnasium­faan 18 — 20 tanár működjék: valóságos erőfecsér­lésnek tartom. Hogyha pontosan megtartatnának az -órák, sokkal többet lehetne végezni, mintha szapo­rittatnak az órák. A fiatalság rendesen ott hagyatik tanár nélkül óranegyedeken át, és mégis az kíván­tatik, hogy az órák száma szaporittassék csak azért, hogy egynek-egynek dolga kevesbittessék ujabb ki­nevezések által. Ha minden tanár minden órából csak 15 perczet elnyü, amint szokás mondani, schwengol: ez a gymnasiumban nyolez esztendő alatt két esztendőt tesz. Ha pedig megtartják az órákat, a mostani 32 órát leszállítják 24 órára, az ifjúság épen annyi szellemi élvezetben fog részesülni, mint most, és meg lesz egy veszélytől óva. A minister ur is tudni fogja, hogy a legtöbb középiskola helyisége minden bírálaton alól áll, és mégis a zsenge fiatalságot 32 óráig tartják egy szak teremben, és mi történik? Az, hogy abban a szűk. homályos és gyakran rósz levegőü tanteremben a fiatalság szeme annyira meg­gyöngül, — tapasztalásból mondom, — hogy midőn az akadémiára följön, nagy része nem képes a táb­lára látni. Kevesebb órákat kell tehát tartani, de az időt jól föl kell használni. Nem lehet továbbá a minister ur budgetjét nagyban reducálni egyes oly tételeire nézve, me­lyeknél meggazdálkodás volna kívánatos. Mert nincs surrogatuma az állam mostani kiadásának, senki sem fogja azokat a maga zsebéből pótolni, hanem min­denki az állani iránt támaszt igényt. Azt mondják, hogy a tanítók sorsa a vadállatokat és a köveket is képes volna megindítani; nem veszem tehát tőlők rósz néven, mert a mai időben ők is, tisztelt ház, követelők lehetnek az állampénztár irányában. Már megjelentek a zenészek, akadémiát kaptak; biztos, hogy minden kulturális intézet fölküldi kérvényét, és dörömbölni fog az állampénztár ajtaján. Megdöbbenéssel olvastam, hogy azon város, amelyre Magyarország igen nagy súlyt fektet, igaz, hogy szomorú hírűvé lett az utóbbi időből Iláday­nak működése folytán, mégis oly nagyszámú népes­séggel bir, oly gazdag talajú földje van, épületei oly számosak, hogy a nagyobb városok sorába tar­tozik. (Közbekiáltások: Szeged!) Szeged város pol­gárai, hogy Szegeden polgári iskolát állithassanak, a tisztelt ház egynémely tagjainál lépéseket tettek, hogy e czélra állami subventiót eszközölhessenek ki. Ha Szeged városa ezt teszi, az én választókerüle­tem vagyontalan, gyér tótnépességü községei mit tegye­nek? ezek mily subventiőértjőjenekaház elé? Oly em­porialis nagy városok, mint Győr, Nagy-Várad, Székes­Fehérvár, iskoláik fölállítására állami segélyt kérnek; ön­erejükből elégtelenek azok fölállítására ? Én nem fogom megtagadni, ha telik, méltóztassanak megadni az ország pénztárából, igenis szavazzuk meg; de is­merjük el, hogy kóros irány: mindenki és mindenütt az állam-segélyért lamentál. Mikor Magyarország szegény, némelyek szerint barbár volt, a templomokat góth- és más szép styl­ben építették; ma a gazdagodó városok, művelt köz­ségek is elvárják az országtól, hogy az ő templo­maikat javítsa ki, hogy tartsa jókarban közköltségen. — A praeparandiára kinevezték a hitoktatókat azon jó hiszemüséggel, hogy hitoktatással ellátják

Next

/
Oldalképek
Tartalom