Képviselőházi napló, 1872. II. kötet • 1872. november 4–december 23.

Ülésnapok - 1872-51

270 51. országos ülés december 11. 1872. s maguk a tőlepitvényesek is kiemelték a múlt ülésszak alatt a főrendiház elé terjesztett kérésükben, s miután e szükség most is fönáll, én azt magam részéről indokolom a következőkben: Ismeretes, hogy a belső székely földön néhány család tagjait kivéve, senki egyesnek nem volt erdőés legelő-tulajdona, hanem ama rengeteg erdőség legelőivel együtt, mely a keleti határszélen elnyúlik, ősidőktől fogva a községek osztatlan talajdonát képezte, — és az is tudva van, hogy a telepitvények legnagyobb része Csikszékben van, s ott azon 11 község, mely a javaslat defmitiója szerint telepitvénynek nevezhető, e rengeteg erdőségek között a XVIII-dik század második felében kezdett alakulni, s 1847-ben vált önálló testületté, s most mint ilyen 12 ezernyi népességben használata alatt tart 32 ezer lelket számláló hét község tulajdonából akkora területet, mint mennyi ezen községek birtokában maradt. Továbbá az is tudva van, hogy ezen telepitvények nagyobb részben a Maros és Besztercze folyók mellett létesültek, a szerint, amint a fakereskedés ezen folyókon naponként fejlődött, miért az erdőirtást ily értelemben véve, a javaslat fogalma csakugyan a valósággal megegyez. Tekintve azonban, hogy ez irtás részükre csak azért volt előnyös, mert a gyakran igen kíméletlenül letarolt fából nagy kereskedelmi czikket csináltak, és nagy jövedelmet húztak, — kétségtelen, hogy a kiirtott helyek kaszálóvá és legelővé alakulása, — és nem alakítása, mert erre munkát csak az idő fordított — a tulajdonos községeknek volt előnyös, miután az így megtisztult területeket haszonbérbe adták ugyanazon telepitvényeseknek, s naponként fokozódott kiadásaikat az igy befolyt összegekből fedezték. E haszonbér czimü szerződések pedig köttettek örök időre, vagy ideiglenesen, írásban vagy szóval, aszerint, amint a körülmények engedték, s amint egyik vagy másik nagyobb szolgálmányt igért és teljesített. Én, ki mindezt saját tapasztalásomból tudom, határozottan mondhatom, hogy a szerződések minőségének kulcsa egyedül ez ; mert ha a tulajdonos község látta, hogy az átengedett terület haszonbére az akkori ár szerint arányos, s ha az illető azt 2—3 évig pontosan teljesítette: örökös szerződést adott; míg másoktól, ha hasonló területért annyit nem köteleztek, vagy be nem szolgáltattak, megtagadta, s az ügylet szóbeli egyezség utján maradt ideiglenes, évenként változó, — már most azok által is, kik az ott fönforgó viszonyok természetével ismeretlenek, teljes bizonyossággal föltehető, miszerint mindazon esetekben, hol örökös átadás kérdése forgott fön, kellett, hogy írásbeli szerződés köttessék, mert a telepitvényes maga igazolására bizonyosan nem nyugodott meg a szóbeliséggel, és Írásbeli szerződést bármi áron is eszközölt, miből következetesen ismét föltehető, hogy írásbeli szerződés hiányában az ügylet ideiglenes, és az illetőtől a birtokában lévő terület évenként elvehető volt. így állván ott a viszonyok, a törvényhozásnak az igazság szemelőtt-tartása mellett, még azt is tekintetbe kell vennie, hogy a zavart körülmények mindkét részre megnyugtatókig, s ezenfölül lehető költségkimélettel tisztáztassanak, már pedig ez csak ugy történhetik meg, ha a törvény határozottan kimondja, miszerint itt egyedül az okmányszerü bizonyítás fogadható el, mert ellenesetben a legnagyobb visszaélésekre nyujtatik alkalom, a mint ez már előre is látható azon esetre, ha a tanu-bizonyitás vagy eskü megengedtetnék, hol sem a tulajdonos, sem a telepitvényes ily késő idő után, a valóságot igazolható tanút nem képes előállítani, és hasonlóan saját meggyőződése szerint esküt egyik sem tehet; — mikor aztán következnék azon kérdés, hogy az évi szolgáimány változás alá eshetett-e? mely esetre ismét írásbeli okmány nélkül, csak a fennebbi két bizonyítási mód áll rendelkezés alatt; de hogy azok alaposan föl nem használhatók — kétségtelen. De mindezek után az is tekintetbe veendő, miszerint a községek elöljárói, ha kiszállottak az évi tartozások beszedésére, mindig saját érdeköket is szem előtt tartván, némi csekély ajándékért, bár el volt határozva, sem a bért fölebb nem emelték, sem a hanyag fizetőt ki nem telepitették, tehát a szerződésen nem változtattak, találván mindig okot az illető mentségére, mely önző eljárásból fejlődik ki most már a temérdek károsulás, mely a községeket fenyegeti: hanem vettek a megelőzött években befizetett összeggel egyenlő mennyiségű bért, és arról nyugtát adván, ha ez 3—4 évben ismétlődött, arra nyújt vélelmet, hogy a szolgáimány változás alá nem eshetett, holott ellenkezője kétségtelen. Ez tehát az igazság kiderítésére irányadóul legkevésbbé sem szolgálhat, minélfogva valamint méltányos, hogy aki Írásbeli szerződéssel örökösen birja a birtokában levő területet, annak örökösen is adassék tulajdonául: ép oly igazságos, hogy a szóbéli szerződés mellett birlalók tehát, kik csak évről évre helyeztettek el, azok a b) pont alá sorozhassanak. És igy is a tulajdonos községek határ-területöknek bizonyára egyharmadát elveszítik potom árért, mivel az évi haszonbér, mely 1848. után fölebb nem emeltethetett, oly csekély volt, hogy húszszorosán számítva a birtok értékének század részével sincs arányban, a mint ezt legjobban bizonyítja az állammal fönforgó ama körülmény, hogy a Gyergyó-töígyesi határvám helyiségein a vámhivatallal telepitvényes lévén, a birtokában lévő 15—20 holdnyi területért évenként fizet egy aranyat, s igy 100 frtért 20 évi törlesztéssel oly birtokot vált meg, mely mai napság fekvésénél fogva 20.000 frt értékű. , Indokolásul fölhozhatnám még, miszerint a telepitvényesek magukat úrbéreseknek tekintvén, 1848,