Képviselőházi napló, 1869. XXII. kötet • 1872. február 29–márczius 14.
Ülésnapok - 1869-449
449. országos ülés márczing 1. 1872. 53 nak meggátlása értetik, ugy, a mint az most van : a létező jogállapotot nem tarthatnók és nem tartanok fel soha; mert ha mi jönnénk többségre e hazában: akkor azon vélemény jönne többségre, mely az 1865—67-ben megalkotott közösügyi töi vények vészes, kárhozatos r voltát hangoztatta s mely legelső legtermészetesebb kötelességének érezné megváltoztatni azon törvényeket, visszaállítani hazánknak régi történelmével, szokásaival és jellemével megegyező alkotmányát : az 1190 és 1848-üri törvényeket és azok szellemében azt tovább fejleszteni a kor követelményei szerint. A mi t. képviselőtársam azon nyilatkozatát illeti, hogy „íme, önök az angolokra hivatkoznak, pedig az angolok is csak fokonként mentek a választási jog kiterjesztésével", ezt elismerem ; hanem igen jól tudom, hogy ő ép ugy tudja Magyarország törvénykönyvének történelmét, mint én, hogy roppant sok hasonlat van az alkotmányos szabadság megőrzésében, hazánk és Anglia közt; akkor, midőn még az alkotmányos szabadság megőrzése egyesek, a legnagyobb birtokos képviselőknek majdnem kizárólagos tulajdona volt; mert Angolországnak nagy oklevelét, a magna charta-t és a mi arany szabadsági levelünket, a bulla aurea-t csak igen csekély időköz választja el egymástól. És ha t. képviselőtársam vé fe ig megy Magyarország történelmén, át fogja látni, hogy habár kiváltságos vagyis előjoguak hozták is a törvényt Magyarországban : mindig az egyenjogúság vagyis a demokratia felé történt a haladás. Es ha t. képviselőtársam az 1848-iki törvényeknek alapját vizsgálja, nem fogja tagadhatni, hogy majdnem fél század múlva most már azon 1848-ki törvények szellemétől az átalános szavazati jog nemhogy messze nem áll: hanem az 1848-iki törvények szellemével majdnem ugyanazonos, mert annak fejlettségi követelménye nem is lehet más, mint az átalános szevazatjog. T. képviselőtársam azt mondja, hogy ha reformok nem mennek keresztül, annak felében csakugyan az ellenzék az oka. Bocsásson meg t. képviselőtársam, hisz mondani sokat lehet, hanem a ki nagyon sokat akar bizonyítani, rendesen keveset bizonyít. Hogy azon reformok, miket önök reformoknak neveznek, nem mentek keresztül, vagy lassan mentek keresztül: annak mi vagyunk okai, majdnem egészben elvállaljuk; mert mi azon 1848-ban a népképviteletre fektetett alkotmánynak a községekben s a törvényhatóságokban a legtöbb adófizetőkre fektetetését rendi alkotmánynak tartjuk. Ez, t. ház, nem reform: ez deform; ez viszszaesés a mi nézetünk szerint, tehát örömünknek tartjuk nemcsak, hanem bevalljuk, miként önök e reformjai ellenében küzdeni kötelességünknek tartottuk s óhajtottuk volna, bár soh'se lettek volna meghozva. (Igaz! a szélső bahn.) Ami a t. képviselő urnák azon szavait illeti, a miket Debreczenváros érdemes képviselőjének ezen szavaira mondott: „szégyenfoltnak tekintem ezen törvényjavaslat keresztülmenetelét: ha keresztül megy", nincs szándékom elébevágni nyilatkozatának, hanem arra, mit t. képviselőtársam utána mondott, arra én is, mint az ellenzéknek egyik tagja, észrevételt tenni kötelmemül ismerem. A t. képviselő ur szégyennek tekinti e nyilatkozatot, mert ennek az az értelme, hogy az ellenzéknek egyéb czélja nem volt, minthogy semmit se tegyünk. Azt, hogy mia szégyenfolt a törvényhozás cselekményén? megítélni, megengedem, ismét egyéni felfogástól függ. Itt tehát nem kívánok vitatkozni, mert az sem az ellenzék részéről, sem onnan a jobb oldalról nem követeltethetik, hogy itt mi legyünk döntő birák. Majdan a nemzet, lehet az utókor mondja ki: vajon szégyenfoltok nem voltak-e azok, miket az 1848diki alkotmány szellemének talán meg nem értésével, talán nem helyes felfogásával önök, mint dicsőséget véltek inaugurálhatni, mindazokban, mik 1865 — 1867 óta történtek? . Mi, kik azt hiszszük, hogy azokban hazánknak nem üdve, — önök pedig azt hiszik, — hanem átka, mit önök tagadnak, rejlik ; természetes, hogy mindazon intézményeket, mint már említem is, rendi uralom következményének tartjuk: minők a legtöbb adófizetőknek a népképviselet helyébei beigtatását. Bátor vagyok itt megjegyezni, hogy ez nem egyéb, mint pénzaristokratia; pedig ha az aristokratiának nem is vagyok barátja, annyit kötelmemül ismerek kinyilatkoztatni, hogy már akkor a születési aristokratiát többre beesülöm a pénzaristokratiánál. Méltóztassanak megengedni, mi mindezeknek gátlását nem szégyenfoltnak, hanem dicsőségnek tekintjük. (Helyeslés bal felől.) Ami illeti a t. képviselő urnák mondatát, hogy az ellenzék mindig emlegeti, hogy annyi vasutat szavaztak meg,—• pedig ők is rá szavaztak, — ki kell nyilvánítanom, hogy mi, az ellenzéknek e része, az ellen mindig tiltakoztunk, hogy annyi vasút engedélyeztessék; mi bizony részünkről sokszor hozzátesszük és tettük, hogy azon vasutakra s ezek közt például a pesti sugárutra költött összeg, a helyett, hogy a nemzet legelsőbb szükségleteire, a nép gyermekeinek oktatására fordíttattak volna: hasztalanul sétautakra fecséreltettek el. Mindazon vasutaknál mondottuk, hogy ezek családi, ezek magán érdekeket kielégítő vasutak. Ennyit legalább kötelmemnek ismerek a magam
