Képviselőházi napló, 1869. XXII. kötet • 1872. február 29–márczius 14.
Ülésnapok - 1869-459
ggg 4.V.I. országos ölés márczius 12, 1872. A t. pénzügyér ur felszólalt azért, hogy ne a tárgyhoz szóljon, hanem mint monda, hogy a mostani vita tárgyát képező kérdést a józan itéletüek által adható felelet, megérthetés és tökéletesebb felvilágosítás végett formulázza. „A józan itéletüek által ?" nem vádolom arról a t. pénzügyminiszter urat, hogy minket nem tart józan itéletüeknek és nem is követelem, hogy annak tartson, hisz ő sem követeli tőlünk, hogy annak tartsuk azon kérdésekben, a hol nézeteink eltérnek; hanem csak azt vagyok bátor kérdezni, ha magát azon józan itéletüek közé számitja-e, kik a kellő igazságos szempontból Ítélik és bírálják meg azokat, a miket a formulázott kérdés gyanánt összefoglalva kíván feltüntetni a józan ítéletnek előtt? hogy józan ítélettel többféle véleményt hallottunk már a t. tul oldalról; ezt nem tagadja senki; hanem hogy mind józan volt-e az Ítélet: az más kérdés. Hanem, ha csakugyan igaz az, hogy a parallel üléseket nem Tisza Kálmán képviselő ur volt, ki előhozta, ha e házban van is, e házon kivül is ajánlotta azoknak, kik magukat parexeellenee józan itéletüeknek tartják. Azt vagyok bátor kérdezni, hogy az józan itéletü-e, ki először hozta szóba a paralel üléseket? (Derültség bal felől.) Ne hezitáljunk, mondta a t. pénzügyminiszter r ur, hogy legyen-e tiz vagy húsz óra, osszuk meg a napi rendet stb. Mi ezt nem teszszük. Fájdalom a licitálás más tekintetben áll csak, és abban a tekintetben t. pénzügyminiszter urnák nem volt igaza Henszlmann képviselő ur irányában, mert Henszlmann képviselő ur egészen az ellenkezőt akarta, mint a mit a t. pénzügyminiszter ur neki tulajdonított, ő egészségügyi szempontból vitatván a kérdést, különösen theoretice, mások által még nem emiitett uj dolgokat adott elő, és ezen uj dolgoknak következése épen ellenkező, mint mit a t. pénzügyminiszter ur fölhozott. Hanem, t. ház, még vannak, kik e kérdéshez bővebben, tüzetesebben is szándékoznak beszélni : én talán különben sem tudtam, azon komolysággal, azon méltóságos hanggal, azon arczczal szólni a kérdéshez, a melylyel a miniszter urak szóltak nem a kérdéshez. (Derültség bal felől.) Mindketten megegyeztek abban, mindketten európai fontosságúnak kivül e házon, kivül a hazán az egész világra nézve nagy fontosságúnak tekintették és állították azt, mit mi most itt mivelünk. T. ház! En szívesen emlékezném e nagy szavaknál a finis Poloniae-féle fölkiáltásra s azzal tartanám párhuzamba miniszter urnák előadását, ha a történetírók be nem bizonyították volna már, hogy 3JZJ El kinek azon fölkiáltás szájába adatik, valósággal nem mondta azon szavakat, miután a historicusok fosztanak meg engem attól, hogy ezzel tegyem párhuzamba a t. miniszter ur szavait. Kénytelen vagyok egy közelebbi eseménynyel hozni azt akaratlanul is párhuzamba, mert erre késztet engem az, a mit a bel- és pénzügyminiszter itt mondottak. Az 1848—49-iki időkben, midőn talpon volt, ki magyar volt, ki mehetett s mikor ki nem mehetett egyébbel, vette azon eszközt, melylyel két kezével napi kenyerét kereste, kovácsolt abból fegyvert, s tette meg a szolgálatot hazája iránt, a hogy Isten tudnia adta: ezen időben történt, hogy egyik nagyon jeles megyének nemzetőrsége részt vett a táborozásban, részt vett a hadjáratban, részt a rendes hadsereggel együtt, az aradi vár ostrománál. A mit mondani szoktak, a szükséget szenvedő földtelen és hazátlan emberről, tán el lehetett mondani a mi nemzetőreinkről is, hogy hátán háza, kebelében kenyere; mintha csak a római triariusokat láttuk volna, nehéz hadi és házi készületeikkel ez utón menni, igy a mi nemzetőreink is kiszegzett kaszákkal, a mi ugyan magában elég levis armatúra, rátekerve az éleszacskó madzaga, hátára vetve az elmaiadhatatlan hajlékot, házat és mindent pótló felső bundát. Igy vett részt a megyei nemzetőr az aradi vár ostromában, de mint egyszer Győr alatt, megszaladtak itt is a hazáért, futott az illető nemzetőr is, repült utána a bunda, melyet nyakában hordott; egy fáradt golyó nagyot üt a bundán, de kárt a benne levőben nem tett; a nemzetőr földre csapja magát és elkiáltia: Oda, van Magyarország! (Derültség bal felől.) Midőn tegnap Tisza Kálmán képviselőtársam beszédéhez fogott, a belügyminiszter ur, még felsőkabátjában ült, a mint Tisza beszédje elejét sem érte el, ugyanazon komolysággal leveté felső ruháját. Én azt hiszem; érte valami a felső kabátot, vártuk, hogy mi lesz, és lett is egy — oda van Magyarország-féle felkiáltás; (Derültség bal felől.) de több lett annál, lett európai kérdés, oda van Európa! oda van a világ! (Derültség bal felől.) Már hogy a vitatkozás komolyságát mozditja-e elő, vagy pedig annak nevetségessé tételére tesz többet: azt a t. túlsó fél megbirálására bizom; hanem azt gondolom, hogy sokkal veszedelmesebb ilyenkor nem a kellő szót választani, és sokkal alkalmatlanabb mind a beszélőre, mind a hallgatóra, mint ha a tárgyhoz mérik a hangot. Mert a tárgyat azzal nagyobb fontosságúvá nem teszszük, ha nagyobb fontosságúnak kivan-