Képviselőházi napló, 1869. XX. kötet • 1871. deczember 21–1872. január 23.

Ülésnapok - 1869-421

248 •421. országos illés január 16. 1872. lesz végre valahára a magyar hadsereg. Tehát ismétlem végleges intézménynek senki sem tartja és hogy ezen jelen átmeneti intézmény is fön­tartatik, erre nézve sokan azt mondják, hogy azt a politicai viszonyok követelik. Ezt én ta­gadom; nem politikai viszonyok követelik ezt, hanem a balítélet, azon kölcsönös bizalmatlan­ság, mely még folyton létezik: a politicai vi­szonyok ellenkezőkép azt követelnék, hogy mind­két államnak lenne külön egy hadserege, mely alkalmas volna arra, hogy adandó esetben bár­mely megtámadások közepette a közös trónt, és az alkotmányt e hazában fentartsák. S ennek következtében erős meggyőződésem, hogy ha a kormány ezen alkalmas időt átmeneti intézke­désre, és nem erélyes szervezkedésre — kimon­dom valódi nevét — elpazarolja: ez által súlyos felelősséget von magára; mert azon esetre, ha bekövetkeznék egy catastropha, ha például meg­támadtatnék ezen állam ós kitűnnék az, hogy roszul van élelmezve a hadsereg, mint 59-ben volt, vagy roszul van fegyverkezve, mint 66-ban volt: akkor e tekintetben a kormányt súlyos felelősség érné. Igaz, hogy van a kormánynak egy paizsa, az 1867-iki egyezmény, és az ezt kifejező törvény, melynek értelmében ha bármi visszaélés történnék a közős seregnél, bármennyire hátrányos volna annak felszerelése, bármily csapás érné is azt: ezen mulasztás és elhanyagolás következtében ezen magyar országgyűlésben őt ezért felelős­ségre vonni nem lehet; mert az 1867-iki törvény­ben kimondatik az: hogy ami a közös hadsereg körébe vág, e tekintetben csak a delegatió ha­tároz ; de én azt hiszem, hogy van annál egy súlyosabb felelősség, a melykormányt érheti, mint a történelem és összes hazánk közvéleménye; ez elől a kormány semmi törvény által nem menekülhet. Készemről igen helyeslem és pártolom azon határozati javaslatot, melyet Tisza Kálmán tisz­telt barátom benyújtott: mert szükségesnek tartom, hogy a kormány ezen felelősség alól ne menekülhessen; mi pedig maradjunk tisztán és menthessük magunkat bármikor, mert felhasz­náltunk minden időt és alkalmat, hogy a kor­mányt figyelmeztessük. Sokkal jobb volna, hogy ha a kormány azon erélynek csak egy részét, melyet a mostani praecarius többség fentartására kifejt: ezen viszonynak nem átmeneti, hanem végleges rendezésére fordítaná , ekkor sokkal üdvösebb eredményeket érhetne el. Meg akarom még említeni, t. ház, hogy a honvédséget sokan nagy vívmánynak tekintik. Ha az 50-es években Magyaroszágon uralkodó absolutismust tekintjük, s abból indulunk ki: ak­kor, igaz, vívmánynak tekinthető; de ne vegyük azon kort, melyben az absolutismus létezett; ne vegyük ezen jogtalan rendszert alapul, hanem vegyük a valódi alkotmányosságot, és ha ezt figye­lembe veszszük, s ha ezen alapon állva mondjuk uzt, hogy Magyarországon van egy közős hadsereg, melynek intézményéhez, szervezetéhez Magyarország nem szólhat; ezenkívül van egy hadserege, melyet különösen egyedül Magyaror­szág fizet, de mely még mindig nincs ugy föl­szerelve, hogy külön harczképes hadsereget ké­pezne, olyat, mely önmagában működhetnék, mely még ma is ugy van szervezve, hogy, ha ellen­ség elé kellene mennie, kölcsön kellene kérnie ágyukat: akkor mindenki, ki alkotmányos fogal­makkal bir, azt fogja mondani, hogy ez nem al­kotmányos állapot, ez véglegesen igy nem ma­radhat. Ezeket akartam átalában elmondani, s ezek után csak néhány szót kívánok még mondani azon indítványra nézve, melyet t. Várady bará­tom, nem mondom beadott, hanem megújított; mert ezen indítvány beadatott minden évi ülés­szak alkalmával. Ezen indítvány a nyugdijak kérdését illeti. Nem akarok hosszasan szólani a nyugdijak tárgyában, mert — azt mondják — e tekintetben igen sokat és szépet lehet beszélni; lehet, elisme­I rem sokat és szépet mondani; de ellene csak nem szépen lehet cselekedni. Ami a nyugdíj kérdését illeti, az 1848—49-iki honvédek rokkantjai és árváiról lévén szó, arra nézve megjegyzem, hogy az elismerés lehet kétféle: anyagi és erkölcsi. Ami az anyagi elismerést illeti, azt hiszem — az sem kielégítő. Különösen fölemlitendőnek tar­tom azt, hogy midőn e teremben e tekintetben magán felajánlás történt: az ezen kezdeményezés következtében eszközlőtt gyűjtés, ha jól vagyok informálva 140.000 frtot eredményezett. Ez al­kalommal mondatott, midőn ezen magánajánlás — a parlamenti eljáráshoz teljesen nem is illő' leg — tétetett, hogy ezen összeg a 48—49-iki honvédeknek adatik; azonban a honvédek azon 140.000 írtban nem részesültek, hanem csak 6o/» kamatjában, már pedig az nagy különbség, hogy az összeg vagy annak kamatja adatik-e az illetőnek? Bármely hitelező szépen megköszönné, ha valakitől tartozást kérve , azon választ nyerné, hogy nem fizeti meg az összeget, hanem addig, mig a hitelező él, fizeti annak 6%-os kamatját. Én tehát az anyagi elégtételt sem látom kellőleg életbeléptetve. Ami a morális elégtételt illeti: a morális elégtételt ezen hősöknek, kik a hazát annak idejében, mikor szükség volt, meg­mentették, megadta az elismerést e haza népe; sajnos, hogy ezen morális elégtételt e haza or-

Next

/
Oldalképek
Tartalom