Képviselőházi napló, 1869. XX. kötet • 1871. deczember 21–1872. január 23.

Ülésnapok - 1869-419

] gg 419. országos ülés január 13. 1872 szakit idejéből néhány perczet a mi számunkra is, hogy szakismeretével bennünket támogasson. Ugy is látjuk őt sokszor a múzeumban: és min­dig örülünk, ha tanácsával élhetünk. Ami te­hát a szervtelenséget illeti: az igaz; de azazért van főképen ; mert nincs elegendő helyünk. Azt mondják, hogy utunkban áll a felsőház ; bizony utunkban áll az nagyon, hanem arra nézve is, csak azt mondjuk, hogy még nincs ideje, hogy azt szervezzük és elhelyezzük ; pedig ők maguk is kívánják. De, ha majd egyszer a Nákó-káz­ban elég kényelmesen el lesznek helyezve : azt hi­szem, hogy akkor jobban elrendezhetjük a mizumot. Azt mondja a képviselő, hogy a képtár­ral is ugy van, hogy ott egy nagy válaszfalat kellene felállítani, és azt mondani: ez a magyar művészet, ez a világ művészet. Némileg ezt már meg is tettük, mert ha oda méltóztatnék tekin­teni, látni fogná, hogy egy termet a magyar művészetnek szenteltem, és az őr oly szépen rendezte azt be, hogy — élő művészekről szó­lok — egy művész sem panaszkodott, hogy ro­szul van elhelyezve a müve, pedig azt tudjuk, hogy különösen a képeknél mily befolyással van az elrendelés, egy szin a másikra, hogy egymást mennyire rontják, hogy például a vörös a kéket egészen megöli: és mégis az ugy van felállítva, hogy még egy művész panasza sem jutott hoz­zám, hogy valamely müve roszul helyeztetett volna el. Azt pedig, — bár mennyire tiszteljem képviselőtársam véleményét — sokkal többre be­csülöm, hogy a művészek nem panaszkodtak, mint azt, ha ő nem panaszkodnék; mert azokat a dolog közelebbről érdekli. De azért is panasz­kodik t. képviselőtársam, hogy ott a múzeum­ban nemcsak magyar, de classicai festmények is vannak; igaz, és nagy baj, hogy Raphael nem született Kecskeméten vagy Pesten: az nagy baj, sőt talán szerencsétlenség; hanem ezen én tnár nem segíthetek, és meg kell vallanom : lelkem­ből örülök, hogy mégis legalább egyes festmé­nyeit birjuk, egyiket a múzeumban, a másikat az országos képtárban. Hogy azok ott a magyar művészekkel együtt vannak: az igaz, ez nem jól van; és meg kell vallanom, ón is jobban szeret­ném, ha nem volnának közvetlen érintkezésben, mert bármit mondjunk: e mester müvek, mégis gyengítik hatását azon képeknek, melyekről haza­fiságból kívánjuk, hogy hassanak. De ennek nem én vagyok oka, nem is a miniszter, hanem azon körülmény, hogy nincs külön galleria. Ha mél­tóztatik némi kis türelemmel lenni, csak annyi­val, míg tisztába jövünk az iránt, hol kell ily galleriát építeni: s ha aztán a külön-vélemény szerkesztői megengedik és a pénzügyi bizottság és az országgjnllés meg is adják a költséget: még akkor is el fog telni némi idő, mig azon épület elkészül; mert azt egyszerre a földből kitaposni nem lehet: addig pedig nem segíthetek a dol­gon, mert bár mennyire tiszteljem a hungariea­kat : amazokat nem dobhatom a lomtárba ; sőt nagyon örülök, hogy még valahol helyők van, nem ugyan olyan, mint kívánnám, de mégis tisz­tességes. Az mondatik, hogy a hutigaricákra különös tekintettel legyünk. Hogy ne volnánk? Oly cse­kély pénzzel, mite czélra adunk, — nem akarom mondani, hogy tekintettel az ország pénzügyi állapotára ez nem volna valami, — nem is sze­rezhetünk mást, mint a mi az országban talál­tatik, a mi az országban kapható. Munkácsynak is van egy képe a múzeumban ; igaz, hogy a leg­régibb ; de épen az, melyből először látszott meg az: hogy ezen ember méltó arra, hogy az ország tegyen valamit érte, kiküldje a külföldre, s adjon neki ösztöndíjat. Hogy a legújabbak nincsenek meg : az természetes; mert, ha ily dolgokkal kö­zelebbről méltóztatnának foglalkozni: tudni fog­nák azt is, hogy legutolsó képét — mennyire tudom — 30,000 frankért vették meg. Ugyan kérem méltóztassék nekem ezen költségvetésnek csak egy tételét felmutatni, melyből mi egy tárgyért 30,000 frankot adhatnánk! hiszen a képtár gyarapítására egész éven át nem adhatok ki többet 5000 forintnál; és ezen 5000 forintnak van speciális czélja, az a képző művészeti tanács által, még pedig nagyon jól kezeltetik; nem is kívánom, hogy azt rám bízzák, mert azon ta­nács inkább van arra hivatva; de abból még nem telik valamely hírneves művész festményé­nek megvásárlására. Igaz, hogy tavaly több képet vásároltunk; például: megvettük Székelynek egy igen kitűnő képét ; továbbá hol az akadémia, hol az ország számára egy képet, vagy egy buste-et rendel­tünk meg művészeinknél; hanem eddig az volt a főirány, hogy azon kitűnő művészeknek képeit vettük meg. kik Magyarországban tartózkodnak s kik müveikért dijat nyertek; de ha azt akar­juk, hogy Munkácsynak, ki most annyira divat­ban van; vagy Zichynek, ki Sz.-Pétervárott tar­tózkodik s kinek képeit az oroszok veszik meg, ujabb festményei a mi képtárunkban is feltalál­hatók legyenek: ez másként nem lehetséges, mint­ha valamely gavallér megvásárol az illető művé­szektől egy képet s azt a múzeumnak ajándé­kozza; mert e festők már rég megtalálták pia­czukat, és nem lehet reménylenünk, hogy a mi kedvünkért idejöket vesztegessék, ámbár remény­iem, hogy nemsokára nyerünk tőlük egy-egy képet. Noha, mint itt említtetett, nagyon el va­gyok foglalva a vármegyékben, a bankoknál, az akadémiánál: mégis volt időm arra, hogy a vi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom