Képviselőházi napló, 1869. XVIII. kötet • 1871. november 22–deczember 9.
Ülésnapok - 1869-396
396. országos ülés deczember 6. 1871, 271 A mi engem illet, t. ház, én már elébb figyelmeztettem a házat arra, hogy ezen vasutgarantiával vigyázva járjon el; mert azokkal az ország oly nagy terhet vállal magára, melyet nem fog megbírni. Akkor a kormány részéről nagy szavakban az adatott válaszul, hogy ez nem áll, hogy az én számitásom tökéletesen alaptalan, hogy hivatalos számitások kimutatják, hogy az egész garantia, melyet az ország elvállalt, azon vasutak által, melyek megszavaztattak és melyek 1873-ban fognak kiépülni, mindössze is csak 14 millióra mehet; az mondatott akkor, hogy arra még nem volt eset, hogy az elvállalt garantiának csak a fele is fizettessék, tehát hogy a legrosszabb esetben Magyarország 7 millió forintnál garantiaképen többet fizetni nem fog. Jme 1871. végén, mikor a megszavazott vasutaknak még igen nagy része, több mint fele nincs kiépítve: a garantia máris 10 millióra és a vasúti kölesönt beleszámítva, mert én ezt is beleszámítottam, 11 millióra megy. Tehát ily benyomások alatt szavazta meg a garantiát a ház ; a kormány padokról világosan és ünnepélyesen kijelentetett, hogy e teher 7 milliónál magasabbra nem emelkedhetik, hogy az nem valószínű, hogy annyira is emelkedjék, mert arra még eset nem volt. Igen jól emlékszem, hogy 1867-ben a mostani miniszterelnök és akkori pénzügyminiszter ur kinyilatkoztatta azt, hogy az átalános tapasztalás szerint Magyarország vasutai az első évben 20 ezer forintot jövedelmeznek. Vajon azt mondá-e a pénzügyminiszter a múlt évben? nem hivta-e fel figyelmét a háznak azon mulatságos különbségre, mely létezik azon memorandumok közt, midőn valamely társulat vasutat kér és a mikor válaszol azon kérdésre, hogy mennyi garantia szükséges? A pénzügyminiszter ur figyelmeztetett akkor bennünket arra, hogy 1872-ben valószínűleg 12 millió frt lesz e ezélra szükséges, és a mint az előirányzat mutatja, nem is igen csalódott. Megmondtam én is, hogy e teher növekedni fog, fog még nagyon és ugy növekedni, a mint azt a ház nem is várta, mikor mindenféle vasutakat ilyen vagy amolyan indokból megszavazott. Ezt akartam jelenleg a vasúti garantiára nézve megjegyezni; különben a miniszter urnák azon állítására, hogy a pénzügyi bizottság programmját a magáénak vallja: meg kell jegyeznem azt, hogy különös ellentétben áll az a múltkor Ghyczy Kálmán urnák válaszul mondott beszédével. Akkor azt monda, hogy ő nem igyekszik és nem igyekezett soha titkolni a valódi állam-bevételeket; igaz, hogy hozzátette azt is, mert hiszen az első zárszámadások beadása után lehetetlen is volna azt tenni — de nem igyekszik eltitkolni azokat azért is, mert tudja, hogy sem ő, sem minisztertársai nem irányoznak elő többet, mint a mennyit kívánatosnak, mennyit okvetlenül szükségesnek tartanak; mégis ugy látjuk, próbáltak 10 millióval többet kívánni, mint a mennyit most elégségesnek tartanak, mert a pénzügyi bizottságnak 10 milliónyi levonását, nagy készséggel elfogadták, vagyis nem igen látszik, hogy önmaguktól oly igen szigorúan gazdálkodnának. Azután áttér a miniszter ur azokra, a miket Salzburg és Gasteinra nézve mondottam. Abból, a mit a pénzügyminiszter ur nekem erre válaszul mondott: azt kell következtetnem, hogy ő az én kérdésemet nem fogta fel. Nem kárhoztattam én ott a kormánynak eljárását, nem tettem szemrehányást; de fölemiitettem azt itt azért, mert ugy vagyok értesülve, hogy Szerbiában épen ez adott ürügyet azon ingerült állapotra, mely ott most ellenünk létezik; fölemiitettem azt, mint oly tényt, melyről átalánosan beszélnek a hírlapok: beszél mindenki; — nem mondtam, hogy én félek egy vagy más megállapodástól, mely Salzburgban és Gasteinban történt ; sőt egyenesen kinyilatkoztattam, hogy nem tudok róla semmit, a mi ott történt: — csak alkalmat akartam a magyar kormánynak nyújtani arra, hogy kifejezést adjon oly politikának, mely azon ingerültség eloszlatására legyen irányozva, mely Szerbiában ellenünk mutatkozik. Minden diplomata két kézzel ragadta volna meg ezen alkalmat, s a helyett, hogy boszorkányokról beszéljen, tett volna oly kijelentést, minőt e ezélra legszükségesebbnek tartott volna. Olvastam — igenis — akkor már gr. Andrásy körlevelét; igen, de Andrásy ma nem magyar miniszter, ő épen olyan miniszter, mint milyen volt gróf Beust előtte, ő közös, de nem magyar miniszter ; én pedig különösen óhajtottam volna azt, hogy a magyar kormány jelentse ki politikáját kelet felé, hogy keleti szomszédaink lássák és győződjenek meg, hogy mi speeifice a magyar kormány és magyar nemzet intentiója irányukban. A miniszter ugyan kinyilatkoztatta, hogy mi nem akarunk hódítani; de óhajtottam volna, hogy más alapra fektesse e kijelentését, és ne azt mondja, hogy mi nem akarunk hódítani, mert nem hódithatunk. Ez csak tehetetlenségünket és nem szándékunk tisztaságát tanúsítja. A salzburgi kérdést — mint mondám — nem szemrehányásként hoztam fel a kormány ellen; hanem alkalmat akartam neki nyújtani arra, hogy itt oly kijelentést tehessen, mely hasznos befolyást gyakorolhatott volna keletre. A miniszter ur azonban, ugy látszik, ezt is ellenzékesk édesnek tekintette és mint olyanra azután boszorkányokkal felelt.
