Képviselőházi napló, 1869. XIV. kötet • 1871. február 27–márczius 11.

Ülésnapok - 1869-296

£96. országos ülés február 27. 1871. 9 "7 dással: „Mi fizessünk annyit e hadseregért 2 és miért? azért, hogy ezen hadsereg megóvjon Muszkaország ellen? Arra ugyan nekünk nincs szükségünk; nem keli nekünk Muszkaországtól félnünk; hisz ott van millió és millió német testvérünk ; jó lesz nekünk azok karjaiban pihennünk; attól tehát nem félünk; a mi pedig Magyarországot illeti, az lássa, hogy védi meg magát. Azt pedig csak senkisem fogja föltenni, hogy a német egyesűit államok ellenében akarunk hadsereget állítani ?" Hogy a fukarkodásnak ez volt oka, azt az urak velem szemben époly jól tudják, mint én. Szemben azon eshetőséggel, melyet combináltam és kilátásba helyezhetőnek hittem: nincs és nem lehet, mint magyar embernek más óhajtásom, mint az, hogy mindent elkövessünk arra nézve, hogy képezzünk egy oly keretet, melyből alkalmilag egy magyar hadsereget fejleszthessünk. Megengedem, hogy az általam igen t. miniszterelnök ur e részben más nézetben lehet, és lehetnek mindazok, a kik politikáját pártolják. Lehetnek abban a véleményben, hogy Ausztriát föl lehet tartani, és hogy a hadsereget osztrák szellemben lehet létesíteni. Ezt — mondom — megengedem; de egyet nem engedhetek meg és ez az, hogy azon eshetőséget magyar államférfiú figyelmen kivül hagyhassa. És ezen szempontból ajánlottam volna ; hogy ne méltóztassék egészen elutasítani az ellenzéknek óhajtását, s ha a miniszterelnök urnák belsejében van egy hang, mely ezen politikának ha nem is teljes hitelt, de valószínűséget adhat: akkor kötelessége ezt bevallani és gondoskodni arról, a mit most bátor voltam elmondani. Ez egyszerűen, röviden azon reám nézve minden kétségenkivüli indok, mely engemet arra határoz, hogy én a különvéleményben letett elveket helyeseljem. (Bal felől élénk éljenzés.) Még csak egy észrevételem van, melyet nem hallgathatok el és ez egyenesen az igen t. pénzügyminiszter urnák szól. (Halljuk!) A pénzügyminiszter ur azt méltóztatott mondani minapi gyönyörű parlamentáris beszédében, hogy ő az ellenzék ezen árnyalatának eljárását ezen kérdésben nem érti. Meglehet, hogy nem érti, mit azzal indokolt, hogy ezen pártárnyalat correct pártállásával nem fér össze, hogy fejleszteni óhajtja a honvédségből a különálló magyar hadsereget. Erre nézve csak azt vagyok bátor megjegyezni a miniszter urnák, hogy vannak esetek és példák más parlamentekben is épugy, mint nálunk is voltak, midőn fontosabb okok működnek arra, hogy egy pártot, vagy annak egy árnyalatát oly lépés tételére nem ugyan kényszeritik, de utalják, mely, megengedem hogy pártszempontból nem egészen correct, de mégis helyes, mert magasabb szempont indítja erre: a salus reirpnblicae. Föltéve tehát, de meg nem engedve, hogy a miniszter ur állítása helyes is: leszek bátor oly példát mondani, melyet ugy ő, mint a kormány többi tagja is észlelhetett ezeu pártárnyalat részéről; a midőn pedig egyiknek sem jutott eszébe azt találni, hogy ezen eljárás nem érthető, a mennyiben az a pártállásnál fogva nem correct. Ez tavaly nyáron történt. Akkor, mint mindnyájan tudjuk, igen súlyos idők következtek be egész Európára és Magyarországra is. Hanem, meg kell vallanunk, — s e tekintetben egy véleményben lesznek önök velem, — hogy abból, a mi kifejlődhetett volna : azt, a mi csakugyan kifejlődött és bekövetkezett, világosan nagyon kevesen sejtették. Én ezen nem ütközöm meg, és tartok azon elmés franczia íróval, ki azt monda: „En politique il y a trois maniéres de voire : avant, pendant et aprés les evenements." azaz, hogy az emberek közül nagyon kevesen és ritkán látják a dolgokat az események bekövetkezte előtt, már valamivel többen azalatt, midőn az események bekövetkeznek és ha azok megtörténtek: akkor már mindenki látja. (Tetszés bal felől.) Ez mindenütt igy szokott történni. Hanem én büszkén emiithetem föl, hogy volt akkor Magyarországnak egy államférfia, a ki azon kevesek közé tartozott, hogy látta államférfiúi élesszemüségével azt, a mi be fog következni, és én innen az ellentáborból neki ezért elismerést szavazok. De kérem azon államférfiut, emelkedjék pártállása fölé, a mi, elhiszem, neki sokkal nehezebb, mint nekem közvitéznek ezen sorokban, és ha visszagondol azon időkre, vallja meg: hol talált támogatást azon nehéz föladatában, mely reá sulyosodott azért, mert látta mi fog bekövetkezni, aminélfogva minden erejét megfeszítette arra, hogy az osztrák-magyar monarchia külpolitikája azon irányban vezéreltessék, mely az egyedüli lehető arra nézve, hogy a haza léte és nem léte koczkára ne tétessék: kik támogatták akkor? Talán azon hallgatag többség ott, vagy talán a jobboldali lapok, melyek az ellenkező irány követésére korbácsolták föl a közvéleményt ? (Élénk helyeslés bal felől.) Mindezek nem támogatták. Egy hang emelkedett ezen padokról azon időben, midőn pedig tudva volt, hogy — meglehet — nemcsak a haza sorsa, de a kormány maradása is kérdésben volt, mely kimondotta, hogy e pártárnyalat e kérdésben nem párttaktikát követ, hanem ©danyujtotta kezét és azon interpellatióban, melyet Tisza Kálmán képviselőtársam hozzá intézett, biztositékát nyújtotta annak, hogy^ ha ezen külpolitika szerint fog eljárni, akkor ezen párt tűzön és vizén át fogja őt követni. És miért tette ezt ? Mert a 4*