Képviselőházi napló, 1869. XIII. kötet • 1871. február 9–február 25.
Ülésnapok - 1869-283
66 283. országos ülés február II. 1871. annál hosszabb annak a bünlajstroma, és annál alantabb fokon áll benne a tiszta morál, az igaz erkölcs, a polgári és isteni törvények tekintélye; midőn látom, hogy nagyobb városokban áruba bocsátják az ártatlanságot s a meggyőződést szintúgy, mint a gyilkos kezét, — mert minden áron pénz kell, mert csak ez biztosit polgári állást, tekintélyt és tiszteletet: akkor köszönöm az ilyen álcivilisátiót, de nem kérek belőle ; van eszem. (Derültség.) Midőn azt látom, hogy a legcivilizáltabb két nemzet miként öldökli egymást parancs szóra, és mikép burczolják a polgárokat 100 ezrenkint azon mintaállamban a csatatérre, mészárszékre : akkor nem csodálom, hogyha egy 8 esztendős gyermek befog 6 ökröt, és a Dunába hajt vele ; akkor nem csodálom, hogy a hizó jószág a ketreczben jól érzi magát: mert az oktalan állatot öntudatlanul, a művelt polgárt öntudatosan viszik a mészárszékre! Midőn barbár kornak nevezzük a népvándorlást: és most a világ egyik legműveltebb nemzete ismételi azt, oly vandalismussal, mely nem kiméi oltárt, nem tudomán3 ? t, nem művészetet; hanem paszta hódításból csupa szeszélyből gyilkol, ós midőn ezen vandalismust azzal sem lehet menteni, a mivel a régi időben mentegettetett, hogy az önfentartás ösztöne vezérlé az embereket: hogy jobb hazát keressenek. Nem ! mert azon népnek van kedves hazája, és azt nem cserélné föl az elpusztitottért; hanem pusztit és rombol dics- és hóditásvágyból, Es mi ebben a legszomoritóbb ? az, hogy maga a nép dicsőíti a hóditót, karddal tisztelik meg, és babérkoszorúval, és országgyűlési főuratokkal. Es dicsőíti a sajtó, — nem a mi sajtónk, hanem az odavalót értem. íme látjuk, hogy mivé törpül a ferde irányba terelt álcivilizátió, s ezen álczivilizáczió által ferde irányba terelt népnevelés, — ezen panacea, melyet minden jók kutforrásának tekintettek. De ha más eredményt nem tudunk fölmutatni, mint azt, hogy a népet csak azért neveljük, mert a mivelt ember jobban kezeli a fegyvert, mert a mivelt ember találékonyabb a pusztításban, a rombolásban : akkor én sajnálom azon milliókat, melyek az ily ferde irányba terelt népnevelésre költetnek. Azt mondtam beszédem elején, hogy ezen fölkapott nagy szavak és divatos eszmék is gyakori változásnak vannak alávetve. Hogy ezt bebizonyítsam, nem akarok a régi időkre hivatkozni, hol majd a szent föld, majd a kereszténység, maid a hit hódításra vonatkoztak azon divatos phrasisok, melyeket egyik másik hóditásvágyának kielégítésére fölhasznált. Csak az ujabb időkről beszélek, melyeknek egy részét mi is keresztül éltük. Csak az utóbbi századot veszem: 1790—1792-ben a testvériség, egyenlőség és szabadság voltak a jelszavak. E jelszó alatt pusztítottak, guilloti ná ztak százezreket; pedig sem testvériség, sem egyenlőség nem volt a czél, íegfölebb ha valaki egy fejjel nagyobb volt a többinél : azt tették egyenlővé a többivel. 1836. előtt ki volt Magyarországban a szabadság hőse ? és pedig maga által az elnyomott nép által dicsőített szabadság hőse? Az, ki a nemesi szabadság mellett kacskaringósnál kacskaringósabb beszédeket tartott. Tessék megpróbálni most. 1848-ban nemde a szabadság volt a jelszól A szabadsággal láttam indokolva azon plakátot is, mely az utczák sarkaira föl volt ragasztva, és mely azzal végződött, hogy „Le a házi urakkal." Mert annak az urnák önérdeke azt kívánta, hogy szabadság érzetében egy kategóriába helyezze a háziurakat a földesurakkal, és a lakókot az úrbéresekkel. Talán azóta ezen ur maga is háziúr lett, (Fölkiáltások: Ki volt az f) nem tudom, fölmászik-e most a múzeum lépcsőjére, hogy onnan most is e plakátot indokolja? 1849-ben a nemzetiségek egyenjogúsítása volt a jelszó, melylyel a nemzeteket egymásra indították. Lejárta ez is magát, mint lejárták a többiek. De nemcsak a politikai, hanem a jogi eszmék és fogalmak is változásnak vannak alávetve. Engedjék meg, hogy egy eelatns példát hozzak föl. Elnök: Engedelmet kérek, a budgetről beszélünk. (Helyeslés. Halljuk! jobbról.) Zlinszky György : Még csak ezt mondom el, azután berekesztem. (Derültség. Halljuk!) Különben kérem, hát lehet-e itt valami tárgyról beszélni, hogy ha az ember az azzal összefüggésben levő dolgokat el nem mondja? En annál is inkább sajnálom, hogy az elnök a dologhoz való visszatérésre utal, miután ritkán veszem igénybe a ház figyelmét. (Halljuk! halljuk!) 1861-ben, mindenki emlékszik rá, milyen lármát ütöttek a pesti és bécsi iparkamarák, hogy Magyarországban nem virágozhatik az ipar és kereskedés azért, mert nem lehet becsukni a becsületes adóst. És kérem ezzel olyan lármát ütöttek, és — kezükre játszván az akkori sajtó és kormány is, — oda vitték, hogy a Curiára olyan pressiót gyakoroltak, melynek folytán az az országbíró elnöklete alatt összeülvén, kibetűzte a magyar törvényekből, hogy a becsületes adóst is be lehet zárni; s ez ellen nem szólaltak föl, csak egy-két táblabíró: hogy az nem humanismus, a becsületes bűnöst bezárni s szerencsétlenségét még azzal is növelni, hogy vagyona elvesztésén kivül még be is csukják. Hiszen ott van a váltó-törvény, mely a
