Képviselőházi napló, 1869. X. kötet • 1870. julius 14–augusztus 3.

Ülésnapok - 1869-209

16 209. országos ütés Julius 14. 1870. maga után vonná a kormánytagjait. Mondanom sem kell, t. ház, hogy ez áldozat a megye, örökösei a kormány, a visszautasított orvosok a leszava­zandó ellenzék, és végre ezen miniszteri törvény­javaslat a gyászczédula. De ily szomorú körülmények között még is meg voltam lepve, midőn a vita folyama alatt láttam azt a derült kedélyt, mely olykor-oly­kor a túlsó oldalon fölmerült; ha nem tudtam volna, hogy temetésre gyülekeztünk össze, azt kellett volna hinnem, hogy valamely lakodalmas házba vetődtem. Azonban igazuk lehetett, önök kettős ünnepet ülnek. A caesarismus a merev centralisatiónak édes testvére, tehát midőn a je­len hiányos parlamenti kormányt összeházasítják a merev centralisatióval. más felől Magyarországot ugyanakkor első rendű sógorságba hozzák az ab­solutismussal. (Igaz! bal felől.) „Es ist eine alté Gesehiehte. doch bleibt sie ewig neu." Régi történet ez, t. ház, oly régi, mint ma­ga a caesarismus, mely magában Francziaország­ban a centralisatióval egykorú. Hogy melyik a szülő, melyik a szülött ? azt senki sem tudja, de egyik megszüli mindig a másikat. Hogy ez igy van és nem másképen, azt az ellenzék részéről annyi szónok bizonyította be, a hány csak fel­szólalt ennek bizonyítására; és hogy ez igy vau és nem másképen, ezt a jobb oldal részéről annyi szónok erősítette meg, a hány felkelt annak megczáfolásárá. (Igás! bal felől.) Az eredmény iránt tehát nem lehet kétség. De tán tévedek a többség szándokában, — tán nem volna szándokában megölni a megyét ? Caesar félt Cassiustól, mert halvány volt, rósz gyomra volt, és soha nem mosolygott. Caesar nem félne önöktől! Ott nem találna Cassiusokra, ott nem tuluralkodó a halványság, s kitűnő gyomruk van, mert ki az 1867-iki egyességet nem csak képes volt megemészteni, de azt még delieatnak is találta, — kinek a quóta és állam­adósság csak egy falat, — ki a 800,000 kato­nát az országgyűlés 10 évi ujonez megszavazá­sának ,,piquant sauee"-ában ,,hors d'oeuvres"­nek itéli, ki a honvédek mellőzését, a muszka vezetők nyugdíjaztatását táplálónak találta, ki még ezek után a bírói hatalomról szóló tör­vényjavaslatot mintegy gourmand a ..dessertet" némi haut gout-val végig ropogtatta, ós ki még mindazok után áhitva várja a íekete levest, e jelen törvényjavaslatot, hogy mint illatozó mok­kát szürcsölgesse föl, ki még ily eaesári table d'hauteval sem rontja meg magát, annak leg­alább is patent strucz-gyomra van. (Derültség.) Itt tehát Caesarnak nem volna gondja ag­godalomra annál inkább, mert hiszen: un bon honimé, qui sourit, mondja a franezia ; a jó. em­ber nem képes gyilkosságot elkövetni, ki mosolyog főképen akkor, midőn azt még a hálátlanság bűne is terhelné. Ergo: pardont kap a megye! Ily következ­tetést vonhatna most helyemben valamely naiv kedély, ki életbölcsesógét könyvből merítette. Én, fájdalom, megtanultam e házban irtózni a strucz-g3 r omroktól, s nem bizni az ily galva­nicus mosolygásban, mely nem a szív derült nyugalmának viszfénye, de a háborgó indu­latok altató dajkája; nem a derült lélek szi­várványa, de a háborgó elemek villáma. A mi magát a törvényjavaslatot illeti, ón részemről igen örülök rajta, mint egyén, hogy végre van egy kérdés a kezemben ; mely frisen került oda akkor, mikor még teljesen ép, üde, s épen nincsen se agyoncsépelve, se kimerítve. Olyan e tárgy most is, mint a hajnalban szedett gyümölcs, látni rajta azt a fris, üde. harmatos bamvasságot. De ez nem azt teszi, mintha az ellenzék nem felelt volna meg kötelességének, hogy magát tömegesen felírassa, azt sem teszi, mintha a szónokok nem teljesítették volna kö­telességüket, mert mindenki lelkiismeretesen tel­jesité azt, azon lelkesültséggel, melyet csak az ügy tisztaságának tudata adhat, és azon kitar­tással, melyet csak a lét és nem lét közti vál­ságnak percze i:yujt. Mit tesz ez tehát 1 Azt, hogy ezen tárgy kimeríthetetlen, mint az artézi kut. Mert a kormány oly mély sebet vág e törvényjavaslattal a nemzet érzületén, mint az artézi kut. (Helyeslés hal felől.) És mindaddig fog fölbuzogni a nemzetből a panasz és sérelem, mig a jelen intézmény össze nem omlik, hegyoniladé­kaival betemetve az artézi sebet; — mig a nemzet életereje ki nem szivárog e seben ! — Mig a nem­zet szivében a nemzet önkormányzati vágya ki nem hal. Mert, hogy az egyiknek be kell következni, és hogy a kormány az utóbbira számit, az bi­zonyos. Ismétlem, hogy a kormány arra számit, hogy a magyar nemzet szivéből az önkormány­zat vágya végképen kihaljon. És mert a kor­mány erre czéloz, én is erre fektetem főképen beszédem súlyát. Mindenek előtt, miután a een­tralisatio, veszélyes voltára már többször hivat­koztam, helyén látom ez állításomat bebizonyítani egy párbeszéddel , melyet nem régiben egy nagyváradi főldmivessel folytattam. A földmives elég értelmes ember volt, újsá­got is olvasott. Azt kérdezte tőlem: Uram, most olvasok egy újságot, ugyan magyaráznád meg nekem: miért féltek ti a centralisatiótól. Hát mi az a centralizatio ? Jaj atyafi, mit csináljak én magának, hogy meg is magyarázzam, sokat se beszéljek és ne is hazudjam. Szerencsémre eszembe jutott egy kép a telegrafokról s ezt használtam fel. — Képzeljen magának kegyel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom