Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.
Ülésnapok - 1869-150
1 74 15 °- országos Dlés márczius 22. 1870. A múlt napokban kaptam felszólítást, a melyben a deczember 22-én hozzám intézett átiratra írásbeli választ kér. Miután ily nagy fontosságú kérdésben a. pénzügyminiszter nem érezheti magát feljogosítva határozott választ adni: azt irtam, hogy az iránt: mikép fogja fel a magyar kormány, azt a napokban lesz szerencsém megírni, miután e kérdést a minisztertanács elé kívánom terjeszteni. Ez tehát a dolog állása; az illető minisztérium részéről történt Írásbeli felszólításra a magyar kormány még a mai napig írásban nem nyilatkozott, a kérdés csak e napokban fog a minisztertanácsban tárgyaltatni. Ez a dolog állása, melyet pótlólag a miniszterelnök ur előadásához kívántam adni. Miletics Szvetozár: Én nem mondtam azt, hogy a t. miniszterelnök ur nem válaszolt volna többi interpellatióm mert nem tudja, hogy mit kell felelni. Andrásy Gyula gr. miniszterelnök : Hiszen hallottam az interpellatiót. Miletics Szvetozár: Én csak azt mondtam, hogy azért nem felelt, mivel el akarja hallgatni a dolgok állapotát. (Közbeszólás : Ez körülbelöl ugyanaz!) Es ezt is csak mellékes indokolásképen emiitettem. A Bosnia elfoglalására vonatkozó kérdésemre a t. miniszterelnök ur által ma adott feleletet nem tekintem válasznak, és erre nézve még mindig választ várok. Ma csak a dalmatiai fölkelés költségei iránti kérdésemre felelt a két t. miniszter ur, és ezen felelettel én meg vagyok elégedve azért, mert az mondatott a feleletben, hogy a dolog még függőben van. Azonban nem ismerhetem el, hogy ezen kérdés felett határozni a delegatiót illetné, mert azon kérdés eldöntése: mennyiben köteles Magyarország ezen költségek fedezésére nézve concurrálni, csakis a magyarországi ülést illetheti. Másodszor én nem akartam a miniszterelnök urat sérteni, mert én csak alternative szólottam és feltételeztem róla is, hogy nem tudja a dolgok állását, a mint ki is tűnt. hogy az ő tudta nélkül történt valami, a minek nem kellett volna történni: mert az által, a mit a t. pénzügyminiszter ur mondott, már némileg praejudieálva van a kérdés megoldásának, holott még itt nem forgott főn azon kérdés : hogy mennyit kell nekünk aránylag fizetnünk 1 mert az első kérdés mindig a politikai kérdés, t. i.. hogy egyátalában köteles-e az ország fizetni'! Az e fölötti tárgyalás pedig nem a t. pénzügyminisztert, hanem a t. miniszterelnök urat illeti, holott itt kitűnt az, hogy az ő tudta nélkül történtek valami alkudozások. Minthogy azonban mind a két miniszter ur azt válaszolta, hogy a dolog még függőben van, én a válaszszal átalában meg vagyok elégedve. (Helyeslés.) T.ház! Az is mondatott,— és én nem is vonom kétségbe— hogy sokat interpellálok, de sok sérelmünk !s van és miután kevesen vagyunk szerb nemzetiségi képviselők, csak ily módon nyilváníthatjuk sérelmeinket. En remélem, hogy czélomat elérem, akár felelnek a miniszter urak, akár nem. Mert ha nem felelnek, de a sérelmeket orvosolják, akkor el van érve a czél. Ha pedig felelnek és nem orvosolják, annak idejében legalább nem mondhatja senki, hogy nem mondtuk meg, a mit mondani kellett, s akkor sérelmeinkből mind megannyi sérelmi vádpont lesz. Most ismét egy interpellatiót vagyok bátor intézni a minisztériumhoz. (Hosszas derültség.) Kérem, engem a derültség nem akadályoz. Egy interpellatió ez, mely ugyan nem egyenesen, de közvetőleg mégis mindnyájunkat érdekel. (Halljuk!) Elnök: Minekelőtte a másik interpellatióra átmennénk, fejezzük be először legalább az elsőt. (Derültség.) Tudomásul veszi az előbbi interpellatióra adott választ a t. ház ? (Tudomásul veszsziik!) Ennélfogva a ház a miniszter urak válaszát tudomásul veszi. Fodróczy Sándor jegyző ,;olvassa Miletics Szvetozár interpellatióját:) „Tekintettel arra, hogy a pénzügy főkormányzósága, nevezetesen pedig az állami só-monopoliumé az ügyek jelenlegi állapota szerint, Horvátország területén a magyar kir. pénzügyminisztérium alá tartozik, a bátor vagyok a pénzügyminiszter urat a következő tényekért interpellálni : Horvátországban Zágráb vármegyében Kárlovacz szabad kir. várossal együtt az eladás módjánál fogva két fajú só létezik : limito- és tarif só, vagyis nép- és kereskedelmi só, az elsőt a kincstár adja ezen terület lakosságának leszállított áron 12 fontonkint egy lélekre, a másik meg kereskedelmi áron kel ; mindkettőre az 18ö9-ki évig pályázat hirdettetett ki, és az eladást, illetőleg az elsőnek szállítását azoknak adták, Kik azt legolcsóbb áron szállították a lakosságnak, a másodikat azoknak, kik a kincstárnak legtöbbet adtak. Hogy a lakosoknak a nép-só megszerzése minél könnyebb volna. 1869-ig minden lépésért külön licitatió tartatott, ugy annyira, hogy a vállalkozók kötelezve voltak, minden kerület központi helyiségében, milyen pedig 11 volt, ezen só raktárát tartaui. Ezen módon az éretett el, hogy a limito-só 1868-ik évben következőképen adatolt a lakosságnak :
