Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-148

144 14-E. országos illés márczius 19 1870. mészeti ösztöne után a veszedelemtől igyekszik magát megóvni és az elől elbújni. Ismerek egy irtózatosan megcsonkított és megbénított honvédtisztet, ki minden foglalkozásra képtelen, ki midőn egyszer mindenkorra 100 frtnyi kegyelempénzét megkapta, — pedig megjegyzem a jobb oldal hive, vagyis a békés kiegyezés barátja — ezen keserű szavakra fakadt: ha tudnám, hogy fiam erében egy csepp vér volna, mely egy ily háládatlan haza iránt föl tudna buzdulni, azt is ki ereszteném belőle. Az ilyen s ehhez hasonló eseteket figyelmébe ajánlom a kormánynak. Ha a t. ház által azon áta'ános nyugdíjazás elfogadtatnék, megsemmisülésünk magvát szórnók el azon depravatió által, mely már is elkezdette megmételyezni azon fiatal sarjadék gondolkozásmódját és érzületét, (Igazi ugy van! bal felől.) mely hivatva van a hazáért sorompóba lépni ama napokban, melyekről a szent irás mondja: „bizony, bizony nem szeretem azokat!" És hogy azok eljöhetnek, az oly aggasztó sejtelem, mely minden gondolkodni tudó hazafi keblére lidérczként nehezedik. Mennyivel helyesebben fogta fel az osztrák kormány feladatát, midőn a világosvári catasztrofa után irtóvadászatot rendezett mindazok ellen, kik a 48-as alkotmányt előállították s annak védelmében részt vettek : megfosztotta hivatalaiktól mindazokat, kiken a legkisebb szaga érzett a compromissiónak, ő büntette ellenségeit, és jutalmazta hiveit, s hogy magának biztosithassa hűségöket bizonyos eshetőségekre, azoknak nyugdíjazását meggondolatlan kormányunktól kialkudta. Szerencsétlensége az a nemzetnek, hogy az absolut hatalmak eljárásain okulni nem tudott; vészt hozó az, hogy kormányunk a békés kiegyezés feletti alkudozás alkalmával a haza védői nyugdíjazásával nem gondolt; még vészthozóbb és nagyobb szerencsétlenség at, hogy még ezen igen t. képviselő házban is sokan találkoznak olyanok, kik magukat azon reményben ringatják, hogy azon sziklarepedés, azon árok, melyet köztünk és Ausztria között százados bajok is viszályok árja oly mélyre mosott, midőn abba sarkalatos jogainkat , a nemzet dicsőségét, a nemzet becsületét begázoltuk, be vau temetve és az szépen el fog egyen gettetni az által, hogy a haza főellenségei nyugdíjaztatnak . és hogy többé Magyarország és Ausztria között egyéb választó vonal nem lesz, mint a Lajta vize. Boldogok a kik hisznek! Én azon szerencsétlen ember vagyok, ki azt hiszem, miszerint azon mélységet gyúlékony anyaggal tömtük be, (Ugy van, bal felől.) és azt hiszem, hogy az az európai conglomeralt socialisés politikai viszályok által ^készülődő vulkán, abból elég lesz egy szikra, hogy azt felgyújtsa, és a tömés semmivé, hamuvá váljék ; akkor, uraim, száz Curtius önfeláldozásával sem fog az többé bezáródni. Jól ismerem azon érveket, melyek a nyugdíjazás mellett felhozatnak. (HaíljuTc!) Azt mondják némelyek, meg kell különböztetni a magán polgári bűnöket, melyek elvontan mindenütt és minden időben a társadalom elleni bűnök, azon politikai vétségektől, melyek a fenálló rendszer elleni politikai különböző meggyőződés és vélemény kifolyásai, s melyeket a siker vagy sikeretlenség tesz dicső vagy bűnös tettekké. Tökéletesen ezen értelemben vagyok én is; de vajon megbocsátható-e az egy hazáját szerető polgárnak, hogy különböző politikai véleménye és meggyőződése miatt a haza ellen támadókkal kezet fogjon, haragból, irigységből azért, mert ő másként hitte előmozdíthatni a haza boldogságát, segédkezet nyújtson az absolut hatalomnak, mely czélul tűzte ki: nemzetünket az európai élő családok lajstromájából kitörülni. Mi testvérek vagyunk, egymással viszályban élünk, szülőinket nem szeretjük, azok iránt idegenkedünk ; de azért, ha azokat rabló vagy gyilkos megtámadná: vajon feledve a viszályt, nem rohannánk-e szülőink megmentésére % Én, t. ház, nyugdíjra érdemeseknek csak azokat tartom, kik 1867-től kedve, midőn alkotmányos kormányunk átvette a kormányzatot, alkalmaztattak, a t. ház és a nemzet beleegyezésével vagy elnézésével — és a nyugdíjazásra szükségelt éveket számítom egyedül 1867-től. Első Napóleon, midőn császár lett; egy hízelgőnek, ki családfáját felvitte egész Ádámig; azt mondta: „Az én családom 18-ik brumiéretől kezdődik." A mi uj életünk 1867. júniusban kezdődik. Bár a t. kormány azt hiszi, hogy mi a 48-iki alapon állunk, én azon véleményben vagyok, hogy 1867-ig nem a mienk volt a korszak, hanem az osztrák absolutismusé. Adná Isten, hogy azon alapon volnánk, mint azon sardiniai király, ki azt mondta 1815-ben: „Én mindeddig álmot aludtam," és mindent visszaállított azon állapotba, melyben elhagyta országát azelőtt 20 évvel, midőn abból Bonaparte köztársaságot alakított. Mi ezt nem tehetjük; ha tehetünk is valamit, csak azt tehetjük, hogy a honvédtiszteket, kik a közös hadseregnél voltak beosztva, vissza tesszük azon rangba, melyben őket a forradalom találta. Miért nem alkalmazta kormányunk a nyugdijazandókra is azon eljárást, melyet a tisztekre nézve igazságosnak látott? T. ház! Nagyon sajnálom azokat, a kik azt sem hiszik, hogy most már nyugodtan élvez-